Kerti szerelem/tulipánok
Nem ezzel akartam bevezetni. Azzal, hogy a gaz is virág. Meg, hogy akartam egy méhlegelőt, és hazahozni az erdőt, meg a réteket.
Ám velük kezdem. A holland tulipánokkal.
Barátságunk nem a mi barátságunkkal kezdődött. Sőt! Friss osztálytársakként az én fiam, fejbe verte az ő fiát, akinek agyrázkódása lett. Mentünk csapatostul a kollektív jóvátétel jegyében.
A fiúk horgász cimbik lettek, aztán barátok
Velük kezdődött és családostul folytattuk a közös programokat. (Áldja is őket az Isten a fiúgyermekek világnapján)
Mindig szerettem a nagy családot. Együtt, sokan, olaszosan.
Hatan lettünk volna tesók. De valójában egyedül voltam. Ezért is szeretem, mikor többen vagyunk rokonok, barátok, közösségek, gyerekzsivaj. Fontos az út, a cél, de leginkább a társaság. Milyen emberekkel osztozol a kalandban, ki kísér az úton.
Mi anyák is barátok lettünk. Kísértük is egymást hegyen, völgyön, de az utóbbi években szakadékokon át.
Én tartottam benne a lelket a nehézségek közt. Ő meg mindig lehozott a földre, megadta a jól irányzott lökést. Mondatai, pont ahogy beütöd a szöget a falba. Egyértelmű, pontosan célzott.
A legjobb, amit imádok benne, hogy annyira jóízűen, csukladozva, visítóan tud rajtam röhögni, mikor épp temetem magam, hogy azonnal feltámadok.
Fiaink már nem egy úton haladnak, és nekünk is sokkal kevesebb az idő, amikor találkozni tudunk.
Annyiszor nekifutottunk, hogy csak mi csajok, elutazunk chillezni, de az évek alatt egyszer sem jött össze.
Neki most végre sikerült. Utazik. Legutóbb Hollandiába Láttam a fotókat, a végtelenbe tartó tulipánrengeteget. Én még a közeli Tulip gardenbe se jutok el… ajh.
De van egy kertem, ami szerelem.
Hozott egy csomag virághagymát. A nyáriasba forduló időben, a föld porladósan száraz volt, már az orgona és bodza borult virágba.
„Gondolom, ezt ősszel elültetem, majd jövő tavasszal kihajt.” De erősködött, hogy nyugodtan ültessem el most. A szög.
Van egy alig négyzetméternyi kis emlék kertecske. A kutyának. Tele a szívecskés köveimmel, az anyák napi rózsákkal. Oda kerültek. Mérsékelten locsoltam, de annál erősebb tudattal, hogy amit elültetek, az majd idejében kihajt.
Apáink tavaly, pár hónap különbséggel mentek el.
Mindkettőjük a családjáért élt.
Ám Apu élete a kert is volt. Sokáig a szőlő, aztán a kis zöldséges, és az udvari virágoskert. Tele rózsákkal. Ágyhoz kötöttségében, kínzón fájó volt látni, hogy a kertjébe sem jut ki, nem ücsöröghet a napsütésben, nem gyönyörködhet a virágok szépségében.
Mikor nekem lettek fizikai korlátaim, és úgy tűnt tartós marad, bepöccentem, hogy inkább a halál, mint hogy kert és tánc nélkül létezzek.
Apu elment. De együtt ültettük a csodasövényt, a sziklakertet , metszette és szüreteltük a gyümölcsfákat. Itt maradt, itt van a kertben.
Jött az eső és a holland tulipánok kihajtottak.
A kis cirmos szirmú finomságukkal, ahogy ott álltak glédában, tündérien, belém hasított a felismerés.
Az 5 tesóm. A két öcsém és a meg nem születettek.
Apukám elküldte hogy itt a kertben végre együtt lehessünk mindannyian.