Julcsi

Körülbelül két hónapja voltam Katánál, de igazán most kezd bennem „megéregetni” az, amit megtapasztaltam. Még mindig nehéz szavakba önteni.

Az elmúlt fél évben odáig emelkedett az idegességszintem, hogy már láthatóan remegett az egész karom. Az oldás során azok az érzések jöttek fel, amiket kisiskolás-koromban visszatérően álmodtam. Azóta rég megfeledkeztem róla a tudatos szintemen, de itt belül munkálkodott tovább. A feldolgozás folyamata megkezdődött, és még hosszú út állhat elõttem, de annyi biztos, hogy mostanában teljesen laza és nyugodt vállal ébredek. A görcs valahogy odébbállt. Köszönöm!

Szilvi, 37

Katát a (one-brain) Kineziológia nagyszerű szakértőjének tartom. Személyében egy rendkívül segítőkész, empatikus, őszinte és diszkrét Embert ismertem meg. Általa nem csak a problémáim oldódnak, hanem az életminőségem is javul. Szívesen ajánlom Őt barátaimnak és mindenkinek, akinek szüksége van élete bármely területén segítségre, iránymutatásra.

Zsolt, 41
vállalkozó

Negyvenegy éves férfiként, erőm teljében, szerető családdal és két csodálatos gyerekkel a tarsolyban, elvárható lett volna, hogy az életem minden apró részletét „kontroll alatt” tartsam. Azaz ne legyen olyan esemény, amit ne tudnék uralni, megmagyarázni, indokolni. Mégis volt valami, amitől egyre rosszabbul éreztem magam: folyton időhiányban szenvedtem, mintha mások osztanák be egyre szűkülő szabadidőmet. Mintha nem lennék képes saját magam élni az életemet, és másokra maradna a feladataim menetrendjének megszerkesztése.
Ennek persze az lett a vége, hogy folyton elkéstem, lemaradtam, így aztán magyarázkodásra kényszerültem. És épp a kényszer volt a legrosszabb következmény, amit egész életemben a lehető legtávolabb szerettem volna tartani magamtól. Majd én csinálom, ha akarom!

Hosszasan vívódtam, míg Katát végre megkértem, hogy segítsen. Persze nem pontosan arra kértem, hogy segítsen, végtére is „nem vagyok olyan bajban, amire egy nőtől kellene megoldást kérnem”. De a „megoldom magam” tabletta egy idő után hatástalanná vált. Sosem voltam birtokában annak a képességnek/adottságnak, hogy bárkivel megosszam az érzelmeimet. Annál nagyobb energiát fordítottam mások értékelésére, többnyire bírálatára. Mindezek miatt nehéz volt rávenni magam, hogy külső segítséget vegyek igénybe. Végül elhitettem magammal, hogy az időhiány és a kényszer
mások által előidézett, tőlem független problémák, hisz ha belőlem fakadnának, könnyedén megoldanám őket. Így végül elmentem hozzá.

Talán ezért is ért meglepetésként, hogy milyen könnyűszerrel érte el Kata, hogy megnyíljak. Hogy megnyissam azt a csapot, ami negyven éve zárva volt. Szándékosan nem azt írom, hogy ő megnyissa, mert – bár feltett néhány kérdést – a reakcióimat saját válaszaim mozgatták, motiválták. Az oldás előtt úgy képzeltem, hogy egy pszichológusi kérdéssor előtt állok, melyre majd a válaszokat is, az értelmezést is a pszichológus fogja nyújtani, ráadásul mindenféle titkokat kell majd megosztani vele.
Ettől már előre rosszul éreztem magam, mert kényszernek éreztem volna, egy irányított beszélgetésnek, amit el kell viselnem. Nos, az első percekben kiderült, hogy Katát nem a tényleges problémáim specifikumai érdeklik, nem kérdez rá számomra kényes részletekre, de rendkívüli érzékkel olvassa a szavaimat, a sorok közé lát, és a tünet helyett a „betegség okát” érzékeli. A kérdéseire magam feleltem, sok esetben olyat, amilyet – úgy hittem – sosem tennék semmilyen szakembernek.

Az volt a legpozitívabb érzésem, hogy anélkül döbbenek rá a gondjaim okaira, hogy magukat a problémákat ténylegesen kimondanám/kiadnám. Kiderült, hogy az időhiányom, a siettetettség alapjában véve a születésem körülményeire vezethető vissza (a szülőcsatornába szorultam, fogóval
húzott ki a szülészorvos, előtte viszont anyám hasába könyökölve nyomott ki teljes testsúlyával – ezért kis híján árva lettem). Érdekes, hogy első gyermekem születésekor (szentestére volt kiírva a nejem) is részben ismételte magát a történelem, hisz a szülész úgy döntött, hogy – mivel 24.-én ő
nem ér rá(!) – két nappal korábban indítja be a szülést.

A két órás oldás alatt rádöbbentem arra is, hogy miért iszonyodom a kiszolgáltatottság érzésétől, és mikor és miért döntöttem úgy, hogy az érzelmeimet széfbe zárom. Hihetetlen, hogy milyen egyszerűek a dolgok, és hogy milyen szorgalommal építjük fel magunkban – időnként mások segítségével – a vakságot, amitől a legkézenfekvőbb tények elé falakat emelünk!

Úgy gondolom, Kata nem csupán kiváló, képzett szakember, de egy éles szemű, érzékeny ember is, aki képes a nagy „zajban” a hibás hangot azonnal kiszúrni, és erre a kliensét is rávezetni. Kivételes kombináció, és talán épp ezért kaptam sokkal többet a vele való találkozástól, amire előzetesen számítottam.