Waldorf ovi. Na, ott hallottam először a manókról, Márton ünnepen. Milyen ünnep?
Mert a „télapó” megvolt, de ugye sokáig ő se Mikulás volt, pláne nem Szt Miklós.
Mártont csak a libákkal emlegették egy étlapon, semmi szentes dolog nem terjedt róla az én időmben.
Aztán a gyerekekkel együtt belecsöppentem ebbe a világba.
Vagy ők hívták életre, mi szülők pedig köréjük fontuk a láthatatlan szálakból. Elvarázsolt.
Az ünnepek, amikor olyan mélységben váltak átélhetővé az emberi és szellemi értékek, hogy hazatalált a lélek. Majd megtartó biztonsággal, belső kincseinkkel felvértezve engedett utunkra, vissza a hétköznapokba.
Szeptemberben Szt Mihály és a sárkány- a bátorságpróba, az akarat ereje, elválasztani a jót és a rosszat.
Novemberben Szt Márton és a manók- a belső fény, megosztás, adakozás, sorsközösség.
Bevallom a manókkal különös viszonyba kerültem, már rögtön az elején.
Az ünnepre készülve a gyerekek kint a természetben manóházakat, kuckókat, odúkat készítettek. Este a sötétben, a kis lámpácskák fényénél várták, hogy lakóik hazataláljanak. Milyen mesés világ, lehalkít és tapintatossá tesz. Ritmusa olyan, mint a nyugodt légzés.
Manók, aprócskák, marokban elférnek. Egy kisgyermek markában is kényelmesen.
Gyökerek közt élnek, kristályokat, nemesfémet fényesítenek, csiszolnak, bennük őrzik a Nap fényét. A földbe visszahúzódó szellemi erőket jelképezik, ők őrzik a kincseket, ami a föld mélyén megbújó fényből születnek, a jó érzéseket.
Olyan érzéseket, amik nem engedik el a fülük mellett a kérést, a sóhajt. Olyan érzéseket, amik a hidegben egymás felé fordítanak, amik csak átölelnek, és nem magyaráznak. Amik képesek gyengéden érinteni, nem sietve letudni bármit is. Olyanokat, amik megállítanak, és észreveszik a múlandó, parányi történéseket is. Érzések, amik kinyújtják a kezed a másikért. Amik segítik a varázslatot.
A lámpácskák. Már a szó is olyan manós. Szinte hallom pici lábacskáikat, ahogy viszik a kis mécset, bevilágítva az utat befelé. Hiszen a Nap ereje halványul, kivonja magát a földből, visszahúzódik. Egyre sötétebb lesz, ami a melatoninnak szuper, de azért az ember összehúzza magát, kucorgóra fogja és nagyon el tud árvulni.
A felgyúló lámpácska, a szellem fénye, buborékba ölelve vigyáz az emberre.
Biztonságot ad, és világában meglátom mi az, amim van, és a másiknak adhatok belőle.
És adom, odaadom, elfelezem, megosztom.
Sorsközösséget vállalok, mert hogy létezhetnénk egymás nélkül, hogy lehetne nyugodt a szív, ha bárkit is magára hagynánk a sötétben, egyedül?
Nos, az évnek ezen szakaszában ezért itthon beindult a manoofaktúra. Éjjel, meghitt csendben, titokban. Mert gyermekem térült-fordult, annyi zugot, lakot rittyentett, hogy egész családoknak jutott hely. Olyan természetes hittel, csodálattal várta őket, hogy én virrasztottam és varrtam. És születtek. Mert mikor rájuk került a köpeny és a kis sapka, mind életre keltek. Egyéniségük volt és történetük lett. Imádnivaló, bájos, vicces, csintalan.
Sokan „jöttek”, sok fényt hoztak gyermekem szívébe. Áhítat és öröm volt a szemében mikor magához ölelte az érkezőket.
Manófalva…város.. látványosság? Manóparadicsom! Istenem, sokszoros szorzója annak, amit úgy hívunk szép lélekből született. Több, mint mesés, amit Kánya Tamás megteremtett.
Manófalva szétverve. Átérzem. Nagyon fáj.
Mélységesen sajnálom.
Örömgyilkos, létfojtogató.
Nem látják a varázslatot???
Nem látják… elveszett lelkek.
Megsemmisülve bámultam ki az ablakon. A lemenő Nap az utolsó perceiben, földöntúli gyönyörűséget varázsolt, ahogy vakító aranyra festette a fákat. Elsírtam magam.
Itt ragyog ránk az éltető fény. Nyújtozkodik utánunk, még elérhetjük.
Hiszek a „manókban”, hogy vigyázzák a világosságot, amiben megláthatjuk bensőnk mindenható erejét. Hogy óvják az érzéseket, amiktől emberiek vagyunk. Hogy amit elveszettnek hiszünk, vagy mélyre rejtettünk, azt előhozzák.
Nagy a felháborodás, de az együttérzés is. Manófalvát nem tervezi újraépíteni. Pedig „csak” ágak-bogak, termések. Mi van a gyerekekkel, akiket testileg- lelkileg ugyanígy összetörnek?! Embertársaink bármilyen szenvedése megindít-e, hogy a magunkban őrzött fénnyel, szelíden egymás felé forduljunk.
Most van itt a megosztás ideje, jót cselekedni, önzetlenül. És tudom vagyunk, sokan vagyunk, akiknek ez természetes. Lássuk egymást! A lélek sötét éjszakáján a legkisebb fény is utat tud mutatni, vissza a szívekbe, mert e nélkül mind megfagyunk.
„Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.”
„Adjon Isten jó éjszakát.
Küldje hozzánk szent angyalát.
Bátorítsa szívünk álmát.
Adjon Isten jó éjszakát!”