Szivárványkittys rózsaszín unikornisos körömlakk
Mit gondol google barátunk a homokozásról? Hogy mennyi mindent fejleszt, na meg, hogy milyen fertőző baktériumok forrása lehet. Nekem az önfeledt játékot jelenti. A „gyerek a homokozóban” az élet lényegét idézi fel bennem, hogyan jó itt lenni. A hullámok ölelte, kagyló kincsekkel borított tengerparti fövenyen meg egyszerűen ámulatba ejtően paradicsomi állapotok uralkodnak.
Aznap lelkileg kimerült voltam, legszívesebben beleporladtam volna a földbe, fejem tele az előttem álló feladatokkal, amitől meg kirohantam volna a világból. De barátnőmmel, a gyerekeink különórái miatti logisztika szerinti szokásos játszóterezés volt napirenden. Legyen!
Lassú léptekkel haladtunk a cél felé, – ahogy szabadon játszó gyerekkel már csak ilyen az ütem- s olyankor nem a lába elé néz az ember, hanem kezd körbe körbe, meg felfelé tekintgetni. Az elme se vágtázik múlt és jövő közt,figyelme a jelenre korlátozódik. Még a lélegzetem is gyorsabb ennél, nézek a méltóságteljes fa árnyékában álló szoborra. Felröhögök. „Szűzanya szerepében Eperjes Károly. Ejnye kedves anyuka, több tiszteletet…. de hát frankón hasonlít.”
Az apróbb nép azonnal belevetette magát a homokozóba. Míg ők túrtak, ástak építettek, addig ledobtam a papucsom és belefúrtam lábujjaimat a hűsítő talajba. Ujjaim közt pergő finom szemcsék, akár a lágyan áramló víz úszás közben. Nyugtató.
Volt ott lapát vita, összmunka, viccelődős halott láb temetés. Csendben gubbasztottam mellettük, világukban lábam volt a zombi feltámadás. Röhögtek. „Minden felnőttnek járna egy homokozó.”
Lányom ilyenkor lemondóan legyint „Gyerekes vagy !” Nem bánom.
Nincsenek hozzászokva, mégiscsak felnőttnek látszom.
De figyi, csak a bőr kopik, a játszós ruha avul el. Jó jó, hogy gyereknapon mehet a buli, de szerintem életbevágó lenne tapasztalniuk a napi gyakorlatban, hogy felnőttként is van öröm, bárki lehet kortól függetlenül önfeledten, szabadon játszó, mint „gyerek a homokozóban”. (Utólagos gyereknapi üzenetem; sajnálom, hogy nem látjátok a felnőtteken, hogy élni jó. Az élet valódi arca örök gyerek, természete játékos. Maradandó, szépséges, érdemes dolgai a lélek könnyed játékában gyökereznek és térnek oda vissza. Bárcsak többet részesülnétek ebből!)
Lábam puha csiklandozós talajra vágyott, átültem a padra.
Az ott pihegő anyatárs igen szenvedett a melegtől, lába egyre dagadt bele a cipőjébe, nem ide készültek. Szabadkozott, – a gyerekesnek..- hogy nem veszi le, mert nincs még pedikűrözve. Mintha már a tiszta ápoltság nem lenne elég.
Számomra gyerekként a lakk egyenlő volt a rikító, bántóan vörös színűvel. A Ludas Matyi és a tévés bohózatok alapján különben is csak a „Pirikéknek” van rőt körmük. Aztán körömrágós is voltam, engem ez a téma elkerült, sőt megtagadtam.
Aztán Ausztráliában láttam, hogy boldog boldogtalan festi a lábkörmét a flip-flop, vietnami papucshoz. Sportos cucc, színes körmök. Szétkapcsolt bennem a sztereotípia. Nekem is lett tömegbe simulóan bordó körmöm.
Aztán mikor kertben ástam, túrtam és utána valahol illően kellett megjelennem, de nem volt elég időm egy teljes körömápolási mánikűrt végrehajtani, gyorsan felkentem egy jóóól fedő lakkot. Ápol s eltakar, meg öltöztet?! Mégse látszódjon, hogy sarazásból jöttem. Pedig de.
Esteledett, elfogytak a játszótérről. Barátnőmmel mi még vártuk, hogy véget érjen az egyik gyerek edzése. Finom akácillatot hozott a szél, hangosan csicsergő madárkórus töltötte be a teret, zümmögve matattak a gyerekek. Lábunk alatt langyos, puha föld. Álomszerűen szép érzés volt. Bámultuk az eget és azon röhögtünk, hogy nem tudjuk eldönteni most ébren vagyunk, vagy álmodunk.Csináltam egy gyors valóságtesztet, de hiába, nagyon kúszik az egész. Minden olyan ismerős, de mégis filmszerű, lebegés van.
Meg csend. Barátnőm selfiezni kezd. Így láthatnak minket az égből letekintve. Szép! Csináltam lentről is egyet. Azt a tokás szörmedvényt, szegény szoptatott gyerekeknek milyen a látvány! Röhögünk.
Újabb selfiek. Egymás mellett ülünk. „Te most átküldted?” Likeolom. Röhögünk.
A homokozó mellett ott maradt egy szivárványkittys rózsaszín unikornisos körömlakk. Na ez mi? Annyira bántóan rikító, giccsesen képtelen darabka volt ebben az éterien szép környezetben, mint egy marker. (tudatos álmodásban használatos, amivel tesztelheted, hogy hol vagy épp) Eeez tuti álomország! Felcsillant a szemem. Ott mindent lehet. És már lakkoztam is a körmöm. Röhögünk, na ez tényleg gyerekes. Egy percen belül lányom is pingálta könyékig homokos kezét. Széttárt karokkal, mezítláb, hátrahajtott fejjel a kopott padon, pontosan tudtuk, hogy a száradási időben bennünk összeért álom és valóság, kegyelmi ölelésben találkozott ég és föld. Ez annyira szép! Újabb selfie. Felsóhajtunk. „Valójában most gyászolunk”. És tényleg..mint gyerekek a homokozóban.