Nem emlékszem, hogyan kezdődött. Kerestem, vagy csak úgy találtam. Mármint az első négylevelűt. Még gyerek voltam, mikor láttam a tv-ben egy nőt, akinek albumba volt ragasztva több ezer négylevelű lóhere. Faggatták, hogy tapasztalja-e a szerencsét. A válaszára nem emlékszem, de az én szememben nem tűnt túl szerencsésnek. Különben is, mi köze egy mutáns takarmánynövénynek a szerencséhez?! De izgatott hogyan lehetséges.
Aztán én is találtam. Nagy dolog volt! Rácsodálkoztak a felnőttek. Mondogatták- hú de szerencsés vagy!
Én meg vártam a szerencsém, de csak nem jött…Pedig lépten-nyomon találtam a négylevelűeket. Volt, hogy árok átugrása közben szúrtam ki. Aztán rájöttem, totál más a mintája, mint a háromlevelűnek. Sima ügy! A mutáció miatt, ahol egy van, lesz a környékén több is. Még öt-, hat-, nyolclevelű is akár. Na az mi? Lottó ötös, jackpot, bank robbantás?! Még egyikhez sem volt szerencsém. Pedig gyűjteményem azóta rég túl van az ezernél. Már nem nagy kunszt. Ahol van egy, azt megtalálom. Rezignáltan gyűjtögetem, vagy odaadom az épp arra járónak.
És mit találok még állandóan? Szívecskéket! Vagy mondhatnám csöpögősen olvadozva, hogy a szeretetet. Esetleg szakmai értelmezésben az egyensúlyt.
S látom a szívecskét fűszerben, kavicsban, almahéjban, falevélben, szösz-möszben, tócsában, még kutya-dolga-végeztében is… Mindenhol, mindenben ott van! Nem úgy, mint a lóhere, ami szezonális ugye.
Meglátni a szeretetet az elmúlásban, a csúnyában, a szokatlanban. Kiszúrni az egyedit az összemosódó tömegben. Megtalálni az egyensúlyt a káoszban. Minő szerencsés ez a mai világban!
Nem is a négylevelű hozza a szerencsét, -tudtam én- hanem a meglátás, felismerés képessége!
Ez ajándék, áldás, nem szerencse.