Nem találom a fotókat a gyapjúképeimről. Egyszerűen üres azzalbum. Nem, nincsenek a törölt elemek közt. Valahol vannak, elszórtan fel-felbukkannak. De szememmel már nem látom őket együtt, egy helyen. A legtöbb képemet már útjukra engedtem, és azzal, hogy még a fotók is eltűntek, emlékeimből is kikopnak. Mintha sose lettek volna, levegővé váltak, pukk.
Nem maradt bennem űr, inkább teljesség. Jöttek a láthatatlanból, születtek általam, örömet hoztak- vitték, majd eltűntek. Szép érzés, mint egy finom sóhaj. Ahh; egy utolsó, békés, megpihenően boldog.
Idén négy temetésen voltam. Ahh! Mindegyiknél megjelent ugyanez a szépség, az út egésze, az elengedésben való szelíd megnyugvás.
Nemrég volt a mentális, lelkiegészség világnapja, és egyben a szuper, sorsfordító szintemelős, megváltós… (!?) Vénusz és Szaturnusz szembenállása. De akkor pölö nem jött ez az érzés.
Mert szorongás van. Masszív, kollektív, mindenfelé. Hosszantartogatott félelem. Napi méregcsepegtetés, a baj, betegség, fötör, nyavalya, pánik, harc. A hírekben is elhangzott, hogy a fiatalok 80%a (!!!) szenved, de hurrá, mert az egyik városban, szerveznek erre egy rendezvényt.
Egy, 1, uno. „Megismételhetetlen ajánlat, egyszeri alkalom, csak ma, csak egyeseknek! .. Egy a jelszó, tartós béke!”
A kortizol szint, az tartós. Sóhajhh- a mindjárt szétrobbanok fajta.
Mihály időszak is van. A félelmek legyőzése, A sárkány szelídítése. Persze csak szembenézés által.
Mérlegre kerül a rossz és a jó.
Nagyapám, derűs, huncutba hajló mosollyal sokszor búcsúzott tőlem ezzel a mondattal: „Vigyázz a jóságodra!” Ezt ugyan nem fejtette ki, de amit most látok, hogy jó nagy káosz van jó-ság terén.
Szorongás van, mert a duális, anyagi világnak egy parancsa van csak. Mindig legyél jól (well), mindenkor viselkedj jól, teljesíts jól, mindent is csinálj jól, és közben baromira nézzél ki jól. Nem lehetsz dühös, haragos, ne káromkodj! Mit sírsz, hisztizel, búbánatoskodsz, meg panaszkodsz, ennél volt, és lehetne rosszabb is. Ez nem maradhat így, de segítünk, hogy jó legyél. Aztán hiába vagyunk „jók” az istennek se élünk boldogan, míg meg nem halunk. Mert ez a „ jó-ság” üzenet beszorít az egyik oldalra.
A szív jósága, az eredendő jóság nem ismer oldalakat, teljes, egész és benne mindenekfelett álló bölcs derű honol, a tartós béke.
Na most az én mentális egészségemnek az nem tesz jót, mikor a pénztárcám fekete lyukként működik.
Pénzügyileg nem tudom elcsípni a flowt, boldog sóhajtással engedni, ha megy, főleg még két iskolaköteles, kamasz gyerekkel. Belefeszülök, hogy az anyag fogságában, az anyagi világ korlàtai közt tudjam jól vinni az életet, tudjam jól tartani a gyerkeket, és a mindennapok fenntartásához vannak, ahh, vannak tételek, amitől a sírógörcs kerülget!
Mihály mérlegére rátettem hát a mókuskerékmeghajtású, anyagias világ miatti szorongásom, egy marék pénz formájában.
És igyekeztem jó képet vágni. Hiába, mert nem aludtam jól és a gyerek a jó éjt mellé, mellesleg közölte, hogy az alváshiánytól ám az agy felzabálja magát… „Ne aggódj, szőke vagyok, nincs agyam.”
Persze mindig van valami sorsfordító bolygóállás, bőségteremtő istennyila, de világom megváltása, szintemelkedő dimenzióugrás helyett poloskákat üldözök.
Ilyenkor aztán könnyen ledobom a jól neveltséget. Együttérzésért esedezve írok lelki tezsvíremnek, hogy már megint egzaktba állt a fiszembolygó a kisf@ommal és én totál kivagyok.
De segélykiáltásom ezen formáján annyira nevetett, szerintem kínjában is az egyetérzéstől, hogy forrásmegjelölés nélkül, mások okulására rögtön világgá is kürtölte és mondhatom osztatlan derültséget okozott. 99 röhögő emoji sorakozott mellette. A látványtól elmosolyodtam, és a nyomasztó érzések pukk, eltűntek.
Emlékeztetett, hogy én azé’ rendíthetetlen hírnöke vagyok az örömnek, lelkesedésnek. Hiszem, hogy e nélkül levegőt sem tudnánk venni. De! Mennyi elfojtást, blokkot eredményez, ha napi szinten mindig csak a jó kell, és nem engedjük meg a rossz érzéseket, hogy rosszul legyünk, rosszul csináljuk, ha nem nézünk szembe a félelmekkel, csak jó szorosan rázárjuk a figyelem ajtaját. Ami beszorult, bennrekedt az előbb utóbb szabadulni akar. Ha kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít; akkor csak gyűlik, aztán jön a hiszti, a düh, pánikrohamok és robbanni fog. Ez lenne a rossz?
Az egyoldalú működés a rossz. Az érzések szabad megmutatkozása iránytű a léleknek. Pontosan megmutatja mikor eltévedt vagy irányt vesztett. Van, hogy időnként rosszul nézek ki és rosszul vagyok. Rosszul nézek ki, de jól vagyok, jól nézek ki és rosszul vagyok, és jól nézek ki és jól vagyok. Mind érvényes.
Az EGÉSZ-ség úgy jön ki, ha együttérző vagyok, vagyis együtt tudok lenni magammal minden érzésben, mindenkor „jóban-rosszban”.
A mérleg egyik oldalán ott figyelt a sàrkàny, a jól kinéző csilivilággal. A másik oldalra gyűjtöttem, amit a természet adott aznap színével, illatával.. mondhatom mostanában bőséggel osztja, örömünk által pedig megsokszorozza. Kincseket, ami mosolyt csalt az arcomra ízével, tapintàsàval, szépségével, hangjàval. Tapasztalatok, amikhez nem pénz, hanem jelenlét kell, a fizikai forma. Mindazokat az evilági kincseket, amiket úgyis itt kell hagyni. Világiak, de kincsek. Amik miatt jó itt lenni.
Szorongás?
Nem kell mindig jól csinálni. A végén soha nem azt bànjuk leginkàbb, ami rossz volt, hanem ami nem történt meg, nem vettük észre, amihez nem volt bàtorsàgunk.
Veszteségtől való félelem? Minden mulandó, pusztán az élmény marad. Ami belőlem öröm által születik, lehetetlen elveszíteni. Megtartani meg felesleges, hiszen sokszorozódik, ha megosztom. Exponenciálisan nő, durván berobban.
Hogy mekkora humorérzék van az életnek?! Mert az élet él és bátorsága okán könnyed. Ahogy a szokásos elnyúlt arccal feltéptem a sárga csekket tartalmazó borítékot, látom, hogy a papírfecni szívecske formájú. Felröhögtem. Szerintem ez nem tétel, de jó, menjen ez is a mérlegre. S ahogy egy finom sóhaj meglebbent egy hajszálat, olyan szépséges gyengédséggel billent át a mérleg, s fordult megnyugvásba minden pénz feletti aggodalmam.
Bodás János: Elveszíthetetlen öröm
„Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen,
sok öröm van, elveszíthetetlen.
Van öröm, amely mindörökre tart,
nem árt neki szó, se tűz, se kard,
se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor,
mitől a világ oly sokszor komor.
Van öröm, amely soha nem apad,
s ez az öröm: add másoknak magad!
Míg élsz, magadat mindig adhatod.
Adj szót, vigaszt, ha van falatot,
derűt, tudást, vagy békítő kezet,
mindez Tiéd! Vesd másba s nézheted,
hogy nő vetésed, hozva dús kalászt,
s meggazdagítva lelked asztalát.
Csoda történik: minél többet adsz,
Te magad annál gazdagabb maradsz.”