Mihály-napi csoda
Az élet és halál titokzatos birodalom, nem valami probléma, ami megoldható.
(2004. Szept. 29. Igaz történet)
Fertőtlenítve, maszkot, kesztyűt húzva mehettem be hozzá.
Az ágyánál térdig állt halomban a sok vérkészítményes tasak. Hideg volt. Akkor nem mertem kimondani, most már teljes bizonyossággal tudom, Ő nem volt ott akkor! Csak a teste gépekre kapcsolva. És akkor furcsamód, elöntött valami érzelmek nélküli béke.
Érzéseim, figyelmem vertikális irányt vettek, bekapcsolódott a láthatatlanba. A szíve, ami olyan erős neki, hogy érezni a közelében a lökéshullámokat, ahogy ver, nem sérült. Megcsinálja! És ahogy felkelt a Nap, már érezhetően jelen volt. Az orvosok javulást egyáltalán nem is említve és remélve, korrektül tájékoztattak az esetleges fertőzésekről, ami halálos kimenetelű lehet, a vér kilökődéséről, ami halálos kimenetelű lehet és innentől már nem emlékszem a felsorolásra, ami egyenként is halálos kimenetelű, mert egy mélyről, vagy inkább magasból jövő bizonyossággal tudtam , nem ezen múlik.
Mégis a teher rajtam olyan súlyos volt, próbáltam volna szétosztani.
Az ismerősök nem nagyon tudtak mit kezdeni vele. Ez egy kakukktojás eset, nem úgy, és nem olyan körökben élünk, ahol egy gyilkosság áldozatának lenni benne van a pakliban. Az autóbaleset, nos az esélyesebb lett volna, egy stroke, vagy infarktus az akkori életmódja miatt szintén. De az, hogy leszúrták, az olyan, mintha egy réten sétálgatva esett volna fejére egy zongora. Mint egy film. Ezért nincs rá bevett reakció. Ha betegség, baleset lett volna, lehetne együtt érezni, sorsközösséget vállalni, sajnálni, saját példával is akár segíteni… de itt?
Az értetlenségből, a csak gondolati szinten felbukkanó ítélkezésből fakadóan csekély érdemi támaszom volt, s egy idő után szép lassan titokká, szégyellnivalóvá süllyedt terhem. Aztán meg úgy éreztem nincs jogom erről beszélni, az én megélésem semmi az ő traumájához képest.
Pedig mikor egy szeretted az intenzíven van élet és halál közt, vagy rákos, szívműtétre vár, fogyatékkal él, akkor ugyanazt éled át, a tehetetlenséget. Hogy a te szereteted nem elég az ő megmentéséhez. De olyankor senki se foglalkozik azzal, aki ugyan a vérét adná, de mégsem tud helyette levegőt venni. Akik „csak” ott vannak, nincsenek a gyógyítás, segítség fókuszában, hiszen nem velük történt a baj, nem ők betegek. Rájuk kinek van gondja, figyelme. Ők majd megoldják valahogy?!
Nos nem tudják. Emlékszem milyen nehéz volt fiatalon az egészséges önmagamat választani, lemondva ezzel a betegeknek kijáró figyelemről és segítségről, egyfajta különlegességről. Mert aki ok, rendben van, az elvan, működik magától, és amúgy tényleg, csak éppen eléggé egyedül van. A többiek olyan hangyanyüzsin dolgoznak a problémák megoldásán, és mindig az van fókuszban, sose akar elfogyni. Azt hiszem féltem újra egyedül maradni lelkem fájdalmával, mégis ez történt.
” Fény lakozik ebben a világban, egy gyógyító lélek, ami sokkal hatalmasabb, mint bármilyen sötétség, amivel találkozhatunk. Néha elveszítjük szem elől ezt az erőt, amikor szenvedésen megyünk keresztül, amikor túl sok a fájdalom. De aztán hirtelen ez a lélek megnyilvánul hétköznapi emberek életein keresztül, akik hallják hívását nem mindennapi módokon.” (Teréz anya)
Hagytam a mindennapok egyszerűségét megmutatkozni. Gesztenyét szedegettem a kórház udvarán. Megnyugvást adott fényessége, tapintása. Mosolyogtam tőle. A szellemi erők a természet rendjén keresztül tartottak meg. Az ősz minden ajándékát befogadtam. Napoztam, gyönyörködtem az ősz színeiben, illatos teákat készítettem, vendégségbe hívtam mindenkit , akinek volt bátorsága eljönni, „csak” beszélgetni, zenét hallgatni, együtt lenni. A kórházig a hosszú autóútra mindig vittem vkit, hogy szóval tartson. Egy látogatás alkalmával ajtaja előtt olyan délibáb szerűen megláttam, hogy jobb karját a feje alá támasztva ül az ágyon és vigyorog. Kicsit meg is ijedtem, olyan érzés fogott el, mintha egy másik dimenzió nyílt volna meg. Most viszont biztosan állíthatom, hogy a jövőbe látás kegyelmét kaptam abban a pillanatban és ezzel figyelmem végleg a magasba irányult.
Nem hallottam meg, amit az orvos mondott, vélt, félt, vetített előre. Mosolyogtam, nem értették.
Őt mesterséges kómában tartották, én a lelket másokban.
Mikor a szomszédos település évi káposztafesztjén sétálgatva, a körhinta alatt fiunk rám nézett és a harsogó zenében suttogva kérdezte, hogy „apa meg fog halni”, akkor elfogott a hányinger a szédülés és összerogytam. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy nem tudom.
Aznap este fájdalmassá vált a csend. A remény, ahogy a várakozás is olyan kiszolgáltatott, passzív, tehetetlen megrekedtséget okozott. Akarod, hogy történjen már valami, mozduljon el erről a holtpontról, mert ez elevenen felzabál. Az idő begyorsult és keresztúthoz sodort. Ha a remény utolsó cérnaszálát elengedem, akkor minden lehetséges; és nem igazán minden jó, vagy minden rossz , hanem minden minden, amit elképzelni se tudok, és az rémisztő. De ha a sok lehetséges scenariot görgettem a fejemben, azok percek alatt szétforgácsolták az idegeim és kikapcsolta a rendszert.
Én erre nem tudok, nem is akarok válaszolni.
Az orvosok megtettek mindent, de itt megáll a tudomány, minden ami emberi. A súly már elviselhetetlenné vált . Legyen már valahogy, bárhogy és akkor kiszakad belőlem, hogy LEGYEN…..MEG A TE AKARATOD s tudtam nincs visszaút, ezzel fejet hajtva elfogadok MINDENT, ami jön. Legyen az élet, vagy halál. S ahogy levegőt vettem, éreztem benne a szellemi erőket, a lélek hatalmát, élet és halál összetartozását a nagy Mindenségben.
„Mindennap történnek csodák. Nem mindenki hiszi, de hogy történnek, az biztos.”(Forest)
Csak lélegezz!
A 6.napon levették a gépekről, s összekaszabolt-megfoltozott tüdejével tökéletesen lélegzett. Jobb karját a feje alá támasztva, vigyorogva ült az ágyon mikor újra találkoztunk. Két hét múlva otthon volt. Orvosi csodának számított.
Halála, mert egymás között kétséget kizáróan így emlegettük, megtanított a valódi életre. Hogy a szellemi erők bölcsességénél nincs biztonságosabb és válasszuk azt az életet, amelynek a halál is része. Legyen elrendezett sorsunk szerint. Hiszen akárhányszor végiggondolta az egyes részleteket, világosan látszott, hogy nem volt véletlen. Ha csak egy eleme nem úgy történik, nem ott, nem abban az időben, nem az a személy és nem az a pillanatyni döntés, akkor ő ma egy eltűnt, halott személy lenne.
Ő viszont él. Igazi csoda történt. Hála, és eljön az a pont, amikor mindenkinek megköszönöd. Igen, az elkövetőnek is. Igaz, a következő években millió vetülete lett az eseménynek, de már átéltük a csodát, igazán megszokhattam volna, hogy mikor „baj” van, az csak azt jelenti, hogy figyelmem szétszóródott pöttyet itt a világban és nem használom Mihály oltalmában az erőm és bátorságom. Gyakorolni kell, nincs mese!
Akkor gyűlnek a kincsek, nemcsak színben, ízben, illatban, látványban, hanem tapasztalatban. Minden, a jó és rossz együtt arannyá válnak.
Azt mondták erős vagyok, és tényleg. De nem úgy, hogy mindenre találok megoldást, (szívecskéket többet találok), hanem hogy a sorsommal kölcsönös bizalomban vagyunk, elbírom, amit rám bízott, bár van hogy elfelejtem és olyankor hisztizek, sőt, pánikolok.
Azt mondták bátor vagyok, és tényleg. De nem azért, mert meg merem tenni, amit más nem, hanem mert nyakig beleengedem magam abba, amitől rettegek. Az életet választani, azt jelenti, hogy el-, befogadok mindent, ami jön. Nem elég csak tapogatni, szemügyre venni, hanem átélni, hiszen csak lakva ismerszik meg az élet, csak az élményben találom meg magam. Saját legmagasabb szellemi igazságomhoz a mélyben férek hozzá. Mivel testmagasságom megegyezik a „fesztávolságommal” (ahogy fent úgy lent, ahogy kint úgy bent), Én vagyok a plusz tapasztalat a világ egészéhez.
Azt mondták, szerencsés vagyok és tényleg. De nem úgy, hogy elkerült a baj, megúsztam volna a traumákat, hanem hogy hiperérzékenységemmel bekapcsolódtam a szellemvilágba, és a forráshoz vezető úton mindig megláttam a szenvedés mögül felcsillanó igazságot, így semmilyen félelemből adott óvintézkedés, figyelmeztetés nem tántoríthatott el, hogy tovább menjek rajta. S most itt vagyok, ragyogok.
Ez az én Mihály-napi történetem, s bár a világban ma nem ilyen fenyegetettség uralkodik, de legyen bármilyen nehéz esemény, úgy érzem elkél a biztatás, hogy csodák vannak. Csak lélegezz, figyel mélyen befelé, felfelé. Ez nem vicc, sokszor tényleg csak ennyi. A többihez ott van Szt Mihály, aki bátorságot ad sorsunkhoz, aki mérlegre teszi jót és rosszat, hogy egyensúlyt teremthessünk, és erőt ad, hogy belső fényünket, mint vezérlő csillagunkat rendíthetetlenül követni tudjuk.
„Ha a napok rövidülnek, Fényesebbé válnak a szívek, S az ősz felett fénylik Szent Mihály. Szent Mihály, Idők ura, Te igazi kenyeret adsz És új ruhát!”