Apám nevét viselem. Ő az első Gyulavári, én az utolsó. Nagyapám még Vigyikánként született, de a II. világháború előtt magyarosították a nevüket.
Gyulavári Kata, szép hangzású, szeretem. Bár egy külföldi neki se fut a kiejtésének.
Első gyerek vagyok. És az utolsó, aki maradt.
Reggel óta szorít a szívem. Egy jó kis pánikroham előszobájában vagyok. Tudom, mert már
volt. És azt is tudom, hogy azért, mert nem engedem szólni a szívem, mert nem tudom
teljesen megnyitni magam a szeretetnek, hogy az egész világ beleférjen. Háborústul,
mindenestül. Igen.
Hogy nem vagyok normális? Hogy nyithatnám meg a szívem mindennek, ami most van?