Tél volt, elcsendesülő, adventi időszak. Otthonunkban drasztikusan megnőtt az egy m2-re jutó mécsesek száma, a levegőt betöltötte a rumos-diós zabkeksz illata. Semminemű shoppingolási mizéria nem volt tapasztalható, annál több titokzatos éjszakai matatás, surrogás, apró házak készítése ágak-bogakból, törött csuprokból, messziről érkező manócsaládnak. A bögréből (bluetooth) végtelenített karácsonyi zene szólt.
Aznap, az iskolából a munkába tartva, egyedül ültem az autóban. A Boney M. „Ma Baker” c. számát hangosan üvöltöttem a rádióval. Szállingózni kezdtek az első hópihék, és imádatomban már sikongattam is. Majd elszálltam, annyira boldog pillanat volt. Ám hirtelen valami dimenzió örvény beszippantott, vagy a zene igazából egy időutazó kapszula, s mint ahogy a google térkép figurája, úgy pottyantott be gyerekkorom városának főterére, a múlt évezredbe. Tisztán megjelent minden, ahogy körülnéztem.
Tél volt, hó esett, akkor még elvtársak közt ugye pusztán fenyőünnepre készülődés folyt. Bevásárlás a „hangya” ABCben napközi után, már a sötétben. Úszkáló ponty a fürdőkádban, ajándék kikutatása a lakás rejtett zugában, „a lukban”. Sercegő bakelit hangja. A lemezjátszón 45-ös fordulatszámon szólt a Boney M. és ABBAn a pillanatban találkoztunk. 5 éves lehettem, 8 vagy 10, esetleg mindegyik egyszerre, de ÉN voltam az! Éreztem, tudtam, rendíthetetlen bizonyossággal ki vagyok. Viháncoltam a felismeréstől. Egyszerre isteni nyugalom, bölcsesség és ugyanannyira emberien esendő, kíváncsi, játszó gyermek. ÉN vagyok az, teljesen, AZ ajándék, A létezés öröme, A CSODA. Istenem, ez VAGYOK ÉN! Esett a hó és ÉN kölyökkutyaként ugráltam, arcomat az ég felé fordítva kapkodtam a hópihéket, széttárt karokkal dőltem bele a hókupacba, frissen ropogó nyomokat hagytam magam után, nylonzacskón csúsztam le a dombról, tudomást sem véve fagyott lábujjaimról. Micsoda földöntúli boldogság! Hirtelen ott tolongott előttem az összes pillanatom ÉNvelem. Ám elég gyorsan leperegtek.
„ENNYÍÍÍ?!”- húztam el a számat. Eddigi életem egymilliárd négyszázkilencvenhétmillió ötszázhetvenegyezer kétszáz (a számadatok a valóságnak teljes mértékben megfelelnek) rendelkezésemre álló pillanatából ennyiben voltam csak ÉN, hogy belefért egy mabéékerbeee????!!!! Eltört a mécses. De dúúrván, apró szilánkosra. 2 hétig folyamatosan,- csak a folyadék be-és kivitel miatti megszakításokkal- sírtam. Éjjel is. „Tél volt, hó esett, és jöttek az ünnepek…” Én csak sírtam. Már 4. hete. Elmúlt az ajándék bontogatás, az ünnepi ebéd, vacsora, karácsony, szilveszter, a szünet, elmúlt. Újabb 40.320pillanat múlt ki nélkülem. Egy cápának is elég medencényi könnyet hullajtottam. Már 2. hónapja sirattam minden csodálatos hópihémet, melyet hagytam észrevétlenül kicsúszni az ujjaim közt, nyomtalanul szétolvadni a tenyeremen- pedig már megvolt..-, az elmulasztott találkozásokat, amiből „csak” ÉN hiányoztam. A lényeg… a lényem.
Aztán egyik reggel fülemben visszafogott csaholással ujjongó gyerekhangra, ismét kisírt szemekkel ébredtem. „Esik a hó!” Reggeli nélkül, secperc felöltözve, egymást majdnem fellökve rohantak ki. Lapátoltak és gyúrtak, nem szólt semmi, csak a hópihék halk pötyögése hallatszott a kabátokon, ropogás a talpak alatt, a lapát surrogása. Zacskó nélkül, s@ggen csúszkáltak le a dombról. A hóember is dobott egy hátast. Hókupacok nőttek ki a földből. Az egyikbe, forró kakaóval a kezemben tompán belerogytam. Hm, hófotel. Egy másikból iglu született. Kint már sötét volt, benne középen egy szál gyertya égett. „Olyan kicsi ez az iglu, be sem férünk. Hogy ad ez így menedéket a hideg ellen?!”motyogtam keserűen. „Anya! Ez egy emlékmű. Minden családtagért, állatért, akik már meghaltak, és nem lehetnek itt velünk.” Suttogta átszellemülten a fiam. A szó belém fagyott, a pillanat kifeszült, az idő megállt, mélységes mély csendjében mozdulatlanná dermedtem. ” Óhh, a meghalt hópihéim…”gurult ki még egy könnycsepp szemem sarkából. „…életem pillanatai, amik nélkülem mentek el. Találkozások, ahol elmaradt a lényeg…”. Szemem becsuktam, meleg fény ragyogta be az arcomat, lepergett az elmúlás. Belefért egy sóhajba. „Csak ennyi?” könnyebbültem meg. Gyertyafénysebességgel visszarepültem a jelenbe. Mint mély álomból riadva, kipattant a szemem, az 5 éves felsikkantott, meg a 8-10 is, mind együtt, és csillogó szemmel megrázott „Nézd, itt vagyunk!”
A 47 éves higgadtan szürcsölt egyet a lelket melengető,- immár jeges- kakaóból. Kimosolygott derűsen a 80 éves is. Senki, semmi sem hiányzik „Én, ÉN itt vagyok!”áradt szét bennem a létezés csodája. Végre!
Tél van, esik a hó…. szíííjjjasztok hópihék! Most már itt vagyok!