Reggel óta szorít a szívem. Egy jó kis pánikroham előszobájában vagyok. Tudom, mert már volt. És azt is tudom, hogy azért, mert nem engedem szólni a szívem, mert nem tudom teljesen megnyitni magam a szeretetnek, hogy az egész világ beleférjen. Háborústul, mindenestül. Igen.
Hogy nem vagyok normális? Hogy nyithatnám meg a szívem mindennek, ami most van? Nyitott szívvel élni veszélyes, megsérülünk, netán bele is halhatunk? Hogy a szerelem fáj?
Hol, mikor csúszott el ennyire a kommunikáció? Az Isten szerelmére hányszor kell a történeteket elismételni, hogy elhiggyük végre; A szerelem a legfelsőbb hatalom, nincs más úr felette. Halhatatlan, mindenható. Általa, belőle, őbenne élünk. No para, just do it!
Ismétlek. Erős szívdobogás, sóhajtozás a levegőért. Enyhe pánik, nem ijedek meg, teljesen jogos. Mert egy ideje megint nem hagyom a mindenség szerelmét munkálkodni az életemben.
Békésen ülök az autóban a pirosnál, mikor látom hogy egy ember üldöz egy másikat, majd a benzinkútnál utolérve földre teríti, és rugdosni kezdi. Hosszú kígyózó sorban álltak ott az autók, de senki emberfiát sem láttam mozdulni. Békebéke, belső béke.. itt ért véget, s mint a kölykét védelmező vad, letépve láncait rongyoltam be közéjük, mert ez így nagyon nem ok.
Értem, hogy vannak dolgok, amit férfiak egymás közt elintéznek, meg biztos oka van, meg a karma, meg hogy rosszat tett, megérdemelte. De adott pillanatban csak azt látom, hogy egy földön fekvő embert rugdos egy másik, és nem a hírekben, hanem élőben. A fej okosan dönt, de a szív választ, hát odamentem. A „hisztériázószőkenőminekavatkozikbele”, és a közömbös tekintetektől kísérve kifakadtam, hogy ez most komoly, hogy ez így megtörténhet, nincs egy legény sem a talpán, aki ezt megállítaná? Elhangzott egy jófiú-rossz fiú szereposztás, amivel gondolom legalizálták is maguknak az eseményt, meg hogy a feladatát végezte. Megnézném azt a munkaköri leírást, ja nem. Nyilvánvaló, hogy nincs ilyen.
Úgy tűnik ez az éljünk együtt békében és szeretetben ember(i)ség projekt Isten részéről hogy is mondjam, bebukni látszik. Békét akarunk, békét hirdetünk? De egy ilyen jelenet az orrunk előtt belefér?! Kiabáltam, frankón használva a Gordon kommunikáció elemeit( ?!), de kiabáltam.
Persze bizonyára könnyebb közbelépni, ha a jó fiút rugdossák, de az ránézésre sosem látszik, és egy másik sztorival sem ok.
Nem volt értelme odamennem. Nem tudtam megmenteni, megakadályozni, nem hoztam el a világbékét, nem tettem igazságot, de legalább nem fagytam le, nem maradtam néma. Isten útjai kifürkészhetetlenek, s ki tudja milyen törvényszerűségekbe avatkoztam be, de tudom, a szívem vitte a lábam. És nagyon felzaklatott.
Tudósok megállapították (nem a britek), hogy a szív tudja a frankót, és hamarabb jelez mielőtt a fej észlelné, vagy a test mutatná.
Talán ott kezdődik a béke, hogy nem kell ismernem a szereposztást, karmát, ember alkotta törvényeket, (ahogy ezek az Isteni előtt sem számítanak) „csak” magunkénak tudni a szeretet nagyhatalmát, amiben az EMBER-ség előbbre való tárgyaknál, a fogyasztásnál, s amely tisztán engedi láttatni, hogy egy földön fekvő embert rugdosni, az nagyon nem ok. Mit tudok tenni?
Azt gondoltam ilyen egymás ellen elkövetett embertelenséggel kezdődik a háború. Hogy elhisszük, van jó oldal, meg rossz oldal, és a jó felhatalmaz bizonyos tettekre. Elhisszük, ha elfordulunk, hogy ne lássuk, ne halljuk, nem lesz a mi dolgunk. Hogy ha távol maradunk, nem eshet bajunk, vagy ha elhajthatunk a kocsinkkal, akkor azzal biztonságban leszünk. Elhisszük, hogy a megszerzett, kiosztott, kiérdemelt pozíció, szerep, státusz adja kezünkbe a hatalmat.
De ahogy a béke velünk, bennünk kezdődik, úgy a háború is. És ha figyelünk, megláthatjuk, hogy a mindennapi élet egy kész harcmező, többnyire szépre sminkelve.
Folyton harcolunk. A ráncok ellen, az éhezés ellen, a rossz ellen, a kirekesztettség ellen, betegség ellen, az idő szorításában, a jogainkért, az igazunkért, a meghallgatásért, a korral, a változással, a megélhetésért, én naponta a technikával is, de még a figyelemért, a szeretetért is ?!
Küzdünk a papírmunkával, az elemekkel, a bűntudattól, megszégyenüléstől, a magánytól, elválasztottságtól. Keressük a szerelmet, az egymás ölelésében való megnyugvást, az otthon békéjét.
Megéreztem hogy a nő mikor harcol, egyedül van, nem tud kapcsolódni, kíméletlen érzéseiben, kemény, ami nem a természete. A férfi talajvesztett, nem tudja biztonsággal megvetni a lábát, csak megy, érzéseiben lefagyott, tehetetlen, ami nem a természete.
Ez nem harc, pusztán túlélés, egyedül. Az Isteni szerelmet nélkülözve, ami önMAGát így kiteljesíteni képtelen.
A túlélés nem hozza el automatikusan az életet.
Úgy véd meg, hogy bezár és lekapcsol a szeretetről, az örömforrásról az EGYről (s nem jutsz a kettőre, hiába küzdesz).
A túlélés biztonsága a lélek börtönévé válik. És nincs ÉLET szabadság és szerelem nélkül.
Kalapál a szív, pánikol, hogy kijusson, hogy intézze, mégis félünk kiengedni ezt a nagy hatalmú bölcset ebből a szorításból, hogy kapcsolódjon.
Pedig egyedül, elszeparálva, magára hagyva, kirekesztve nagyon nem fog menni, még a túlélés sem. Ebbe halunk bele. Ugyanis ez nem teremtő. S még csak nem is fenntartható sokáig, kemény küzdelmek árán sem. Széthullik, romba dől, közömbössé tesz, ami a totál kivonulás abból, hogy bármit is tegyünk magunkért.
Féltem már hatalmaskodóktól, büntetéstől, megszégyenüléstől, elvárásoktól, vizsgától. Valójában mind attól félünk, ami fájdalmas, vagy emlékeztet egykori fájdalmunkra, mikor valami hasonlít, vagy akár vannak azonos elemek az egykor elszenvedettel. Ami a szereteten kívül van. Egy félnivaló akad csupán, nem figyelni a fájdalomra. Hiszen az mutatja meg, hol engedd át a szívnek az irányítást, hogy a szeretet vezessen.
Ma a szabadságharc ünnepe van és mindenhol Petőfit szavalnak.
Bennem viszont a pánik József Attilát idézte. Levegőt! Mert tehetetlenségében dühös lesz az ember, a gyerek hisztizik.
Hol kezdődik a béke? A szívben. Kinyitottam, rábízom magam.
Így Isten által rám ruházott természetem szerint, befogadóan és érzékenyen néztem rá a történtekre. Éreztem a döntésében frusztrált embert, akinek a munkája előbbre való volt, mint a segítség adás, és ez nagyon fájt. Éreztem a szemembe nézni képtelen, igazolványt szorongató rugdosódót, azt a rideg merevséget, és nagyon fájt. A térdelő, bevérzett szemű, összetört arcú, szinte gyereket, a kiszolgáltatott bűnhődést és nagyon fájt. A kocsijukban maradt férfiakat és nőket, lekapcsolódottságot, és nagyon fájt. Nem harcolok, nem küzdök ellene hisz már bennem van, csak átölelem mindannyiunkat, sírok, mert a szív ilyenkor így tesz rendet. Így oldja fel az önmagát fogva tartó bilincseket, s szabadságával automatikusan együtt jár a béke.
József Attila Levegőt:
Nagyon fáj: