Észrevetted, hogy a halál itt járkál köztünk? Most is. A természet berobbant, újjászületés van, beporzás és hasonló nyalánkságok. Kikelnek a kiscsibék, a gólyák is megérkeztek, mindjárt itt a nyúl, a feltámadás, de a halál is. Teljesen legálisan, a születéssel karöltve érkezett, együtt bandáznak.
Hiszen, ami születik, az meghal. Ami jön, megy. Egyik hoz, másik visz. Teremt és lebont, összeáll és szétesik, szaporodik, fogyatkozik. Megköt és f-eloldoz. Ez a természete. Hajlamosak vagyunk az életért rajongani, a halállal nem foglalkozni, tudomást sem venni róla.
Látszat világ van. A szépség káprázatában élünk. A látvány, a beállított fotók, a mindent is a külcsín, a megjelenés oltárán, mindezt lehetőleg egy-két kattintásra, vagy jó pénzért. Szép ruha, szép autó, szép fotó, szép remények, a lényeg meg elsikkad. Amíg a halál nem kerül látótérbe, addig könnyen nagyképűen bánhatunk az idővel. Egy ideig elbíbelődünk a díszlettel, eldödörög a szekér az automatizmusokkal, meg feladatokkal. Hasznos dolgokkal foglalkozunk, maradandót akarunk alkotni. Kergetőznek a nagyszabású, világmegváltó tervek, a motivációs, okos gondolatok a fejben. Hihetjük, hogy nem talál fogást rajtunk az elmúlás, mert fontosságunk illúziójában még meghalni sincs időnk.
Most nem írok, mert … most nem táncolok, mert… most nem állok meg beszélgetni, mert nincs rá idő. Majd. De mi lehet fontosabb annál, hogy megtegyem, amit csak én tudok, ami csak általam tud megszületni?
Figyelhetnénk a halálra, legalább a szemünk sarkából. Nem azért, mert itt ólálkodik suttyomban és félni kéne tőle, hanem, mert fontos dologra emlékeztet. Kiszabott időnk van. Élni kapjuk, hogy azzá váljunk, akinek Isten megálmodott. Hogy aztán tényleg ennek szenteljük-e a múló perceket, az őt baromira nem érdekli, de hogy mennyi az annyi, azt csak ő tudja pontosan. Itt járkál köztünk. Kijár neki is a tisztelet.
Tekintetünk találkozása őszinte számvetésre késztet. Nemcsak az a halál, mikor levetjük a testet, hanem minden olyan alkalom, mikor a lélek félreáll, meghúzza magát.
Látom az asztalom körül a halomban álló jegyzeteket. Úgy tűnik a fióknak többet írtam, mint a világnak. Több száz megosztásra szánt történet, életesszenciák, amik bent ragadtak. Ránézek a gyapjúhalomra: mennyi lelkép van bennem, amik nem születtek meg.
A halál jelenléte figyelmeztet, hogy csak a mostban felhasznált, a most beváltott idő hitelesíti létünket. Mert amit látszatra fordítottunk ami nem volt élő, valódi, az hamuként pereg ki sejtjeinkből. Mintha ott se lett volna. Kártyavárként omlik össze minden mi csak szemkápráztató volt, sok kis halált hagyva hátra. Úgy tűnik volt időnk, mégis a végelszámolás mínuszba fordulhat.
Megváltani magukat a haláltól, csak az élettel lehet.
Irdatlan iramban megy a tartalomgyártás, mintha az élet nem kínálna elég érdekes, megismerésre váró titkokat. Emberségünk átalakító hatalmával nem vagyunk tisztában, pedig annyira egyszerű.
GESZTUSOK (gusto, gustare; kedvére van, tetszik, ízlés, az élet íze ) amiben a lélek érintődik. Érzékenységből fakadó, éltető, megszentelt mozzanatok, amin a szeretet fénye átragyog. Amiben a teremtés öröme csírázik, létünket élő kertté formálva.
A kattintás nem gesztus.
A lélek szomját a szépre, jóra és igazra emberségünk oltja.
Jelentéktelennek tűnő emberi gesztusok, amelyek egy pillanat alatt megváltoztatják világodat. Dinamikákat tör meg, kipattintja a szívre zárt lakatot.
Eszembe jut drága orosz tanárnőm. Fakton hárman voltunk, nem lehetett elbújni. Utolsó órák voltak és mindig korgott a gyomrom, mindig. Egy idő után az első mozdulata, ahogy a terembe lépett, hogy előhúzott egy szendvicset a zsebéből. Oroszból kiválóan érettségiztem, ma mukkani se tudnék, de erre a gesztusra, történeteire, figyelmére, kíváncsiságára, emberségére élénken emlékszem. Gesztusok.. Egy kedves mosoly, mikor elveszettnek érzed magad. Egy szívből jövő kacaj, mikor beleragadsz valami csipcsup zsennyegésbe. Egy szatyor csalán, egy barátság kezdete. Karácsony előtt egy fenyőfa a kapud elé téve. Egy cinkos kacsintás a rosszalló tekintetek közt. Ha neveden szólítanak sorszám helyett. Rád nyitják az ajtót, mikor magad alatt vagy. Egy menedéket adó ölelés, gyengéd kézfogás, tapintatos kérdés.
Milliónyi alkalom.
Az otthon ízére szomjazó, lelkünket beborító friss harmat.
Rejteni akarjuk halandóságunkat, mintha az gyengeség lenne. „ Eggyel, a legkisebbek közül tesztek, velem teszitek” hangzik az örök életre hívásában. Add magad oda a múló időnek, és ne spórolj vele. Ha a halál közelsége nem kerget az élet karjaiba, akkor mi más?
EMBERSÉGÜNK A MEGVALÓSULT ISTENI SZERETET.
Jót akarsz tenni? Bárhol, bármikor odafordulás a másikhoz, tiszta, figyelmes gesztusok, amik szebb hellyé teszik a világot. Halandóként cselekedettek hagynak halhatatlan nyomokat maguk után.
Halál és születés . Az öröklét körjátéka. Nagypéntek, húsvét hétfő. Hozzon szép, igaz megéléseket!