Az ünnepre hangolódó nagy rohanásban azért várjuk ugye, hogy örömteli legyen? Mindent beszerzünk, ami a díszeket, ajándékokat, kaját illeti. Meglesznek a hangulati elemek.
Az Ünnep hívás haza, lelked otthonába. Visszakapcsol a forráshoz, ami az igaz élet tartóoszlopait képezik. Az ünnep nem csupán jó hangulat teremtése, és a boldogságot nem lehet recept alapján elkészíteni. Hiába húzunk bele, hogy örömteli legyen az ünneplés, úton útfélen mégis tarol a feszkó.
Az ünnep megérkezés, és nem satufékkel.
Míg nyomjuk a gázt, annyi mindenen áthajtunk.
Elfojtásra vagyunk kondicionálva. A hétköznapi hajtásban nincs idő lelkünk tisztogatására.
Sokkal többször hangzik el a „ne hisztizz, ne keseredj el, ne dühöngj, ne foglalkozz vele… ”,- egyszóval ne érezd a fájdalmad,- mint az, hogy „gyere ülj ide mellém, mesélj, van időnk, figyelek.
A legyintés, elhallgatás, elfojtás életterünket tökéletes aknamezővé változtatja.
Jönnek az ünnepek, hatalmas díszkivilágítással. De ki tud taposóaknákon örömmel lépkedni, boldogan szökkenve ujjongani a csillagos ég alatt, örvendezni Jézus születésének!?
Emiatt panaszkodás van:
Mikor már nem érzed a félelmet, csak tudod, hogy valami baj volt, van, lesz. Nincs meg az érzés, csak a sztori. Minél többet beszél az ember, minél inkább a történteket veszi górcső alá, annál távolabb kerül attól, ami valós féleleme, ami gúzsba köti lelkét. Panaszkodunk, mondjuk, mondjuk, mert amíg csak beszélünk róla, magyarázzuk, próbáljuk megérteni, addig se kell érezni. Se félelmet, se fájdalmat.
Pedig az érzések iránytűként szolgálnak. Jönnek- mennek. Ha nem figyelünk rá, akkor majd jönnek mennek a betegségek, szar helyzetek, járkálhatunk fűhöz- fához: panaszkodni, hogy valaki végre ismerje el megpróbáltatásainkat.
Tipikus szóhasználata: „Igen, de…./Hiába mondtam…/Nem hiszem el../ Mit lehet ezen nem érteni…”
Aztán a sértődés. Az is van ugye lépten-nyomon. Csak néhány ismertetőjegye ennek a működésnek.
„Mi bajod? Semmi…” Látszik, hogy visszafojtva, belül aztán megy tovább ”… b@zmeg, nem hiszem el, hogy nem veszed észre, hogy megbántottál! Hálátlanok, önző népség, én csak jót akarok, mindent megteszek, ők meg tojnak a fejemre.
Nem hiszem el, milyen érzéketlen p@cs/a, én itt szenvedek, ezt meg nem érdekli, totál mindegy.
Te engem ne sajnálj! Hagyjatok csak, ne foglalkozzatok velem.
Rendben, menj csak el, majd megtudod!”
Felhívnám a figyelmet az alaphangot megadó „nem hiszem el” rigmusra.
Ez van, ha az, ami a fejemben van, és amit tapasztalok, azok köszönő viszonyban sincsenek egymással. Mekkora belső feszkó. Tökéletes aknamező! Bármilyen apró lépésre kitörhet a balhé. Hogy ne robbanjon, a haragot is visszanyeljük, hiszen ki szereti a dühös embert, főleg a szeretet ünnepén. Marad a begubózás, bezárkózás, sértődés, hibáztatás, depi, panaszkodás. Az elfojtás, ami belülről zabálja fel az embert.
Bármilyen tökéletes menü készül az asztalra, keserű lesz.
Az ünnep csendben vár, hogy átölelve visszavigyen lelkünk nyugalmába.
Nem elég a jó zene, a fények, rénszarvasos meleg zokni és a hangulat, muszáj elindulni és figyelni mire lépünk.
Bátorság! Bátorság nélkül nincs élet, csak túlélés.
Bátorság nemcsak az induláshoz kell, hanem hogy visszamenjünk és szembe nézzünk azzal, ami elől elmenekültünk. Az elfojtás, az érzelmi felejtés. Ki a franc akarja újra és újra átélni a fájdalmat, ugye?!
Mégsem tudjuk elkerülni, szinte forgatókönyv szerint ismétlődik.
Bátorság először a jó mély levegő vételhez kell. Utána, hogy bemenj a felejtés sötétségébe és érezd, ami van, a nehezet, a fájót is.
Mert ha érzéketlenné válok a rosszra, a jó is vele tompul, lekapcsolódunk a forrásról, lejövünk az életről.
Az érzékenység megőrzése. Ehhez kell a legnagyobb bátorság.
Érző lényként, nem tudjuk többé elfordítani figyelmünket a szenvedőtől, nem tudjuk magára hagyni az elesettet, nem tudunk többé kegyetlen, szívtelen, embertelenségeket elkövetni, magunk és egymás ellen sem.
S végre jó lesz nekünk az ünnep együtt, egy asztalnál.
Bátorság bízni az útban, mert az igaz út gondoskodik az utazóról. Biztosan állni az élet -nyilván nem csak- a fuvallatát, hanem az elsöprő erejű orkánt is.
Végül bátorság kell ahhoz, hogy megnyisd a szíved, mikor az öröm kopogtat, hogy fényedet magával vigye a világba.
A bátorságot nem lehet elveszteni, de megtanulni sem. Nem emberi találmány. Mert a bátorságot fentről kapjuk, az élettel együtt.
Lássuk, mit sütünk belőle? Jöhetnek a bátor bejgli receptek.