Milyen érzés egészségesnek lenni egy olyan családban, ahol mindenki beteg?!
Fogyatékos testvérek. Fiúk. Kettő. Fiatalabbak. Magát miattuk betegre aggódó anya, tehetetlenségében dohányzó, kertbe menekülő apa. Alkoholista keresztapa, agydaganatos nagyi. Szív- és érrendszeres, cukros nagypapi. Háborút megjárt dédpapa, demens dédmama, hogy csak a szűk családi kört tekintsem. Sóhajtozás, sok- sok sóhajtozás, hallgatás, feszült arc, állandó készenléti állapot, talán a halál most csap le. Ez így nem élet! És a halál jött is mindig. Először pár hónap elteltével, aztán már sűrűbben, három hét, két hét múlva. Mindig valakivel – nemre, korra tekintet nélkül – együtt ment haza.
Bűntudatod van, és nem is tudsz róla.
Szóval milyen egy olyan családban egésznek lenni, ahol az elmúlás – lassú vagy gyors – otthonosabban mozog, mint az öröm? Először is bűntudatod van. Persze nem direkt, sőt, előtted is rejtve marad, mint egy sarokban megbúvó fekély. Te szépnek és jónak látod a világot és élvezed is, miközben a többiek…hjjaj. Eleinte még nem zavarja meg áramköreidet. Körülnézve viszont úgy tapasztalod, hogy te vagy a nem normális! És egyedül vagy, pedig együtt szeretnél lenni velük.
Aztán gyanússá válik, elővillan a fekély, hogy mégsem élvezed igazán az életet, mert a pillanatokat, amikor feloldódsz az örömben, azonnal megosztanád, de nincs vevő az adóhoz. „E.T. hazaaaa…” Persze vannak vidám, mulatságos, kedves helyzetek, de „…fecseg a felszín, hallgat a mély..”. S mikor gyermeki naivitással újra és újra elköveted fura örömködéseidet, akkor közlik: „Te annyira más világban élsz, hogy nem is a földön jársz.”
Tényleg?! De én lobogtatom a hajam a szélben, meg bámulom az eget, figyelem a csigát, gyűjtögetem a faleveleket, szagolgatom a virágokat, simizem a kutyát, csibét, macskát, kecskét. Hallgatom a madárcsicsergést, nyalom a fagyit, ropogtatom a kekszet, kiásom a gilisztát, lógatom a lábam, bukfencezek a fűben, bicajozva esek, kelek, szánkózok, csókolózom… ahhh. Ja, hogy ezek nem evilági dolgok?!
Belülről fület süketítően dörömböl a szíved, hogy „az élet szép és élni csodálatos”, de ajkad dacosan bezár. Elvágva érzed magad azoktól, akiket leginkább szeretsz. Úgy érzed, külön kell vonulj, hogy szabadon megélhesd ezeket a kincseket érő pillanatokat. Ilyenkor, ha szerencsésebb vagy, akkor csak annyi érkezik hozzád egy nagy sóhajfelhőn keresztül kámpicsorodottan, hogy „legalább te jól vagy ”. Megkönnyebbülhetnél, de csak pecsét került a homlokodra. A jel, mely kötelez. S ha mégsem lennél jól, az nem érvényes. Különben is. Erősnek kell lenned! A te orrszipogós szomorkodásod, csip-csup bajod, mint a láz és nátha majd elmúlik, míg a rák, a fogyaték, szívelégtelenség nem.
Ezekkel sosem vetekedhetsz. A te bajod mindig jelentéktelen marad. Így nem is kapsz figyelmet, támogatást meg pláne, mert az kell a gyengébb, kiszolgáltatottabb ellátására, ezért egyedül kell megoldanod. Már 5 évesen is. Ettől persze ellenállóvá válsz, s elmagányosodsz. Annyira vágysz az együttre, s annyira bánt, hogy telnek a percek, órák, napok, évek, amik emlékezetes pillanatok lehettek volna, volnavolnavolna…. Szinte elviselhetetlennek érzed, ahogy visszhangzik az ürességben.
Szeretnéd kitölteni, megtölteni az időt és teret, itt és most, együtt. Teherbíró vagy, visszanyúlsz értük, átvállalsz magadra egyet s mást, túl sokat. Izmokat megfeszítve húzod, tolod, mented, őket. Át a te világodba, hogy legyen! ….valami, akármi, minden, és ne semmi. Fel sem tűnik, hogy az „együtt” nevében, lepaktáltál az elmúlással. A fekély győztesen felveti fejét, átvette az irányítást; köszöni jól van. Lassan, de biztosan felemészt. Nem ezt akartad, nem így. Vesztésre állsz. Ez túlmutat rajtad, nem megy. A te világod elmosódni, felszívódni látszik. Csoda, hogy még élsz. Hátat fordítasz, hogy elmorzsold a lelkedet elöntő bánattengerből kicsorduló könnycseppet, mikor a fürdőszobából visító kacagás ömlik ki.
Szem forgatva, fújtatva, nagy sóhajtással lépsz be. A gőztől semmi sem látszik, úszik a padló, gyerekeid hangosan csapkodják a vizet. Abban a pillanatban felismered, hogy bánatóceánod csak az élet vizének fonákja. Belekapaszkodsz a gurgulázó nevetésbe, s most magadat tolod húzod. Lábaid nehezek, visszahúz a múlt vesztesége, de ráeszmélsz, hogy milyen erős vagy, hisz kibírtad, itt vagy, innen sima ügy!
A gyerekek vízi csatáznak. Te veszed az adást, megragadod a vízipisztolyt. Fröcsög a víz. „Csendet, vagy életet?” Marad a visítozó, tömény röhögés. Életigenlő pillanatok.