Kapcsolódási készség.

De bajban vagyunk manapság ezzel a kapcsolódással és elengedéssel.

Isten ments, hogy szakértsek, elemezzek, vagy okítsak.

Figyelni akarok, és jelen lenni.

 Magamba tekinteni, aztán körbe, aztán megint magamba és újra körbe. Pulzáló figyelem arra, amiben vagyok, és ami körülvesz. Együtt lélegezni, ritmusba hozni magam azzal, amiben adott pillanatban részesülök.

Nehezen kapok levegőt. Nyom. Súlya van.  

Tegnap megálltam a hajléktalanszállónál, hogy apám ruháit odaadjam.  Ha elfogadják.

Hónapok óta ott utazik a csomagtartóban. Kicsi autó, kicsi csomagtérrel. Szinte teljesen elfoglalta. Jöttem-mentem, vásároltam, de sose vettem ki.

 Legyen nálam, majd megállok és odaadom annak, akinek szüksége lehet rá.  Sok kilométeren jött velem. Ahogy apám bőr kulcstartója is; Szt Kristóf, vállán a gyermek Jézussal.

Évtizedekig kísérte el apámat minden útjára. Most velem folytatja a slusszkulcson. Vele indul a motor.

Sokszor mentem el a szálló mellett. De most volt itt az ideje, hogy megálljak. Azt hiszem. Meg a csillagállások. 

Becsöppentem oda hófehér dzsekiben és csizmában, vártam, hogy megkérdezhessem, elfogadják-e egyáltalán.   Tétován álltam ott emberi sorsok besűrűsödött tapasztalatában; a puszta lét fájdalmas nehézsége, szagok és méltatlanság levegőjében, amiben egyszerre  érződött bugyborékoló feszültség és fojtogató szótlanság.   Erősködő kétségbeesés és ideges elutasítás.

Erős bennem az életszeretet, érzékeny is vagyok, nehezen viselem mikor tehetetlen vagyok, mikor még szikrát se látok.

Milyen szerencsés vagyok az életemmel. – gondoltam, kezemben a nagy, kék szatyorral.

 Pedig nem. Ez nem szerencse. Az, hogy nekem mi adatott meg, az a szüleim áldozata, felelőssége, munkája, szeretete. Mindennapi döntések. Sok.

Milliónyi, míg felnő az ember, mire a saját útjára léphet.

Mennyi lélegzetvétel.  Sóhajtó, megpihenő, bátorságot merítő, időnként rémült is.

Pár perc telt el a futtában elhangzó igenig.  Hú de jó!- szeretem, mikor a dolgok ilyen egyszerűek. Lerakhattam volna a táskát, de valamiért nem akartam otthagyni. Biztos a csillagállások.

 Így minden darabot kezembe véve adtam át.  Pár mozdulat, de ahhoz nem volt elég gyors, hogy tenyeremet érintve, ne  rohamozzanak meg az emlékek.  A sapkát nem engedtem el.

Az ember, aki átvette tőlem olyan nyitott tekintetű volt.  „Még új vagyok itt.” mondta.

 Én meg idegen…  Mosolygott, megköszönte. Nem a ruhákat, a kedvességem. Ah, had támolyogjak ki.

Mert már q nehezen veszem a levegőt.

 Neki még ennél is sokkal nehezebb volt. A parkinson miatt. Nem ment olyan természetesen, erőfeszítés kellett, a kifújáshoz különösen.

  Megváltozott a ritmusa.  A végén úgy hangzott mintha már nem  is ő venné, csak  a lélekzet  járna körbe, hogy búcsút vegyen a testtől,  aztán huss.

Ott voltunk vele az utolsónál.  Kegyelmi állapot.  Már nem vagyunk hozzászokva, hogy jelen legyünk. A születés körül nagy a nyüzsgés. Pedig elhagyni ezt a világot, ezt a testet semmivel sem könnyebb.

Fogtuk a kezét.  Az ő zenéje szólt.  A hallás az utolsó pillanatig megmaradó érzékelés. Mikor a szavak elfogynak, a tetteknek vége szakad, a hangok még beszélgetnek, az utolsó pillanatig elkísérnek.  Nagyon szerette a zenét. Remélem jó „talpalávaló” volt.  

Ha lehet ilyet mondani, szépen ment el.

 A kegyelem nem fájdalomcsillapító, mégis hoz magával egy sejtelmes, balzsamos derűt, megbékélést. Könnyebbé teszi a szívet, és vigyázza a benne lakó jóságot.

 Ahogy mondani szokták, az élet megy tovább.  És tényleg folytatódott, meglepően sok örömet hozva.

Jelen volt, állandóan, érezhetően. Intézkedett, kísért.  Hiányzott, de nem volt olyan távoli.  Mintha csak elment volna vásárolni. Majd jön. Mert tényleg tovább él. Velünk, bennünk.  

 Aztán pár hete elszakadt a kulcstartó, megállt az autó.  Most meg a ruhái… távolodik.

Én meg nehezebben kapok levegőt.

A csillagállások.

Vasárnap lenne 80.

 Lukács nap. Tudom kívülről az októberi névnapokat.

malvinpetrahelgaferencaurélbrúnóamáliakoppánydénesgedeonbrigitta… Talán mert  gyerekkoromban a wc ajtóra ragasztott falinaptáron pont az október volt szemmagasságban. 

Lukács…

Csak az evangelistát ismerem.  Puszta kíváncsiságból beírtam  a mai dátumot 15 és a szülinapját, 18.

 „ Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.”  (A tékozló fiú visszatér.)

 Micsoda kegyelem, ha tárt karokkal hazavárnak, bárhonnan is érkezz.

Mégis olyan nehéz elindulni, ember-ségünk súlyát méltón viselni, szív jóságát nem elfelejteni.

 Az emberi szív csak belülről nyitható.

A kegyelem finoman segít, hogy lenyomd a kilincset. Segít, hogy kapj levegőt, a gyászban is.