Őszintén?
Nálam vasárnapi fíling van. Ja nem, inkább szombati, mert a vasárnapra már rátelepszik a „mindjárt hétfő és menni KELL..” nyomasztó érzése.
Szóval szombatszerű. Nem szól az ébresztő, nincs autó ajtó csapkodás, motorzúgás, csak madárcsicsergés, meg napsütés, nyugalom, megengedés és csend. Van, hogy 10-kor sikerül magamhoz térni. A gyerekeknél össze-vissza mutatkozik a fáradtság. Nincs napirend. (Még..) Ugyanis megváltozott a ritmus. Nem most, valamikor réges régen. Mikor a sötétedéssel nem csendesedtünk el. Mikor az esti mesét, imát, közös zenélést felváltotta a dobozból szóló zaj. Mikor nyáron hideget akartunk, télen meg paradicsomot enni. Felborult a napi, heti, éves ritmus. Mindent lehet, mindenkor. Ideig óráig a meglévő rendszerekhez alkalmazkodva működtünk, de feszültség, konfliktusok, fegyelmezési problémák, túlhajszoltság, kimerültség és még sorolhatnám milyen mellékhatások jelentkeztek. A természetben van ilyen? A kérdés persze költői.
Az idő nem lineáris többé, a naptáramban sem lapozgatok, se előre, se hátra. Újrahangolódunk a természethez. Most olyan nap van, mikor havazott, meg amikor 10-ig aludtunk, és nem késtünk le semmiről, meg amikor a szél átrendezte a teraszt, amikor olyan sokáig volt csend, hogy szavak nélkül kezdtünk beszélgetni. Se időben, se térben nem lehet most semmit elkerülni, elnapolni, amivel dolgunk van. A „majd csak túl leszünk rajta” hozzáállás is bukta, mert megszűnt a kapaszkodó nincs egy pontos határidő. Megfigyelni, megérezni mikor van ideje az ültetésnek, locsolásnak, evésnek, pihenésnek. Az idő kitágult, teret adva annak, ami van. Ha az ember nem természete szerint működik, nem találja a helyét. Minden, amivel nem akar foglalkozni akkor, amikor ideje van, vagy amin túl akar lenni, megpróbálja elkerülni, megúszni, az mindig visszatér. Nincs kivétel, csak idő kérdése… volt. Irány, vissza az alapokhoz!
Gyermekei vagyunk Égatyának és Földanyának. S a gyermek első kívánsága; „Add nekem az idődet! ” Megkaptuk. Eddig is volt, csak nem teljesen az Élet dolgaira fordítottuk.
Engem ez a felpörgött világ kidobott, s most örülök, hogy megállt, hogy be tudjak szállni a játékba. Persze váratlanul ért az öröm, mert nincs rádiónk, tv-t nem nézünk (csak meséket) s végre minimálisra szorítottam vissza online tartózkodásomat is. Így én még vidáman jöttem-mentem a városban, nagy lendülettel és tervekkel vetettem bele magam az idei tavaszba, mikor érkezett a hír, hogy itt olyan vészhelyzetszerűség lesz, és sokan már kezdtek is bespájzolni. Pedig kajailag éppen kezdtem flowba kerülni, semmi felhalmozás, csak a frisset és frissen, aztán mégis katonás rendben kezdenek felsorakozni a polcon a lisztes zacskók.
Készen álltam kilépni a világba, most meg beszorultam a konyhába. Itt sündörgök és napi szinten sütöm a vajling pogácsákat. Szerencsére a szobamérlegben nincs elem, és nem is lesz. Nem akarom látni a bevitt kalória mennyiséget. Persze az a sok online torna sokat segíthetne, csak éppen offlány családjában az egy főre jutó digitális eszközök száma 0,3 valószínűségszámítással, kb. Miután a tanuláshoz, home officehoz kellenek az eszközök, nekem nem maradt emberi időben egy se. Meg hely se, minden zug foglalt. Így főleg csak a tudatOHMMal terjeszkedek, tágulok, míg agyam eldobva össze nem olvadok a teljes világegyetemmel.
Van valami morbid bája annak, hogy évek munkáját fektettem a képernyő nélküli gyerekkorba, s most órákon át ott klikkel mind tanulás címén. (Az élet iskolája, na persze.) Én meg „boldogan” folyatom ki a szemem a felszabadult képernyő előtt utolsóként,éjjel 2.-kor. Mert boldog anyának van csak boldog gyereke…
Persze online nem az elképesztően fantasztikus kultúrális kínálatból töltekezem, hanem sorsomat igyekszem egyengetni, ügyintézni ott. Kicsit hajtépős.
Nem érzem, hogy az otthon maradással szabadidőt kaptam volna, amit szuperül ki lehet tölteni, elterelni a figyelmet az aktuális nehézségekről.
Ez olyan, mint amikor azt hiszik hogy anyaként otthon nem csinálsz semmit, örüljél. Hhhööörg. Én a munkahelyre jártam be pihenni, bocs. De most nincs hova menni. Amúgy se volt munkahelyem. Legalább ez most nem sokkoló számomra.
Az iskolák, intézmények, a nagy bezárás pont szülinapozással esett egybe, s az ünnepi hangulat az aggodalmat -ha lett volna- csírájában elfojtotta volna. Fiam kiskorában azt mondta, az emberek azért öregszenek meg, mert elfelejtik a szülinapjukat. Ezt a napot tuti nem fogjuk. Lesz még három szülinaposunk, úgyhogy rákapcsolunk a fiatalító programra. Főleg, hogy párhuzamosan az általános iskola két évfolyamát is újra járhatom, együtt a gyerekeimmel.
Ó milyen csodálatos is mikor együtt tanul a család….csak úgy röpködnek a lerágott körömdarabok, emelkedik a feszültség, leginkább bennem, mert matekból még a kérdést sem értem. Zeng a ház a ki a jobb, okosabb ügyesebb versengéstől. Hányas lesz a festett tojás?! Értem én, hogy értékelési kötelezettség van, de ilyenkor sírógörcsöt kapok, hogy hova tűnik az élmény és teszek egy kört a házban, 1-1 pogácsával kitömve pofazacskóimat.
Szerencsére önállóak a gyerekeim, olyannyira, hogy minden segítő megnyilvánulásomra, egy epés „köszönjük Konfuciusz”-t kapok. Ez persze lehetne megtisztelő bók is, de inkább Igyekszem Steinerre hallgatni ; „Engedjük, hogy a dolgok, események szóljanak hozzánk, és ne mi beszéljünk.” Befogom a szám…,khm próbálkozom.
Az események meg aztán mondják a magukét. Hangosan és ajtót csapkodva, de ölelve meg csendben összebújva is.
Otthon vagyunk- Égatya és Földanya otthonában, ami az élet a szívünkben- s itt, ebben a kegyelmi időben szemben találjuk magunkat hárításainkkal, fülsiketítővé válnak a hamis hangok. Hálás vagyok az üvöltözésért, minden könnycseppért, sóhajért, fájdalomért is. Nem fordulok el tőlük, mert tudom hogy ez csak a tapasztalással ránk rakódott ezeréves por, s letisztítva felragyog valódi kilétünk Megkoronázva ittlétünket a szeretetben.