Fogtündér
Ködös, zúzmarás kedd reggel. Viszonylag gyorsan, az ébresztőt követő huszonnegyedik percben kipattantam az ágyból. Már ez is rendkívüli volt, mármint a kipattanás.
A konyhában kipakoltam a mosogatógépet, amit korábban áldottam, most inkább csak pörlekedek vele, mert hanyagul dolgozik. De nem érti, hogy én az üres, tiszta konyhát szeretem reggelente. Körbepillantva, jó mély levegőt veszek és érzem, hogy valóban új nap indul. Kezembe vettem hát az edénytisztogatás ügyét és robot üzemmódban mosogatni kezdtem. Egyszer csak a hálószobából egy kétségbeesett „Anya, gyere!” zökkentett ki. Kislányom csak fekszik az ágyban legörbülő szájjal. Kérdezem mi történt, de nem tud felelni. Megtelik könnyel a szeme, és rettenetes zokogásba tör ki. Próbálom megölelni, de csak sír, törölgeti a szemét. Csak akkor sír így, ha álmában kutyájának baja esik, vagy meghal. Nyugtattam, hogy csak egy álom -más nem történhetett ébredés óta,- erre még kétségbeesetten folytatta. Még vigaszágon se jutottam közelebb a baj forrásához. Hirtelen belehasított elmémbe, s ugyanabban a pillanatban ő is világvége hangon kimondta: „A fogtündér !” Nem vitte el a fogamat. A fogat, ami már több, mint egy éve megmozgósodott, majd kettétört és a fele kiesett. És ez a fél kétségbeesett rémületbe taszította gyermekemet. Napi szinten, félóránként kérdezte, „De mikor esik ki? De nincs baja a fogamnak? De biztos? De kihúzzák? De nem akarom! De mikor esik ki…. de nincs baja….. de biztos… de kihúzzák, de nincs baja..de….”
Elmentünk fogorvoshoz, ötször, hogy a szakember is megnyugtassa, „De biztos?…” Így telt el a tavasz, nyár, ősz, újabb tél. És tegnap kiesett a suliban. Büszkén mutatta, ahogy mentem érte. Volt nagy ujjongás! Keresett neki kis tégelyt, párna alá betette. És én elfelejtettem!!! Mentségemre legyen mondva most az utóbbi két hónapban csak kétszer említette, kikerült a fókuszból. Akkor is! Hogy felejthettem el egy ilyen jelentős fognál tündérkedni, huszonnégy év szakmai gyakorlattal?!
A nagy textilzsepi, mint vitorla az orkánerejű szélben beteríti az arcát. Kilenc éves, sulis, okos lány és úgy zokog, mintha meghalt volna valaki. Bár szerintem ez neki most a csoda halála. A legkisebb, aki még teljes odaadással őrzi magában a fényét ennek a világnak. S most tűnik a szeméből?! Elsírtam magam.
Pedig este segítettem én a házi feladatban, főztem, elmosogattam, lekapcsoltam, letöröltem, betakartam, felolvastam a kötelező olvasmányból, még a csillogó „penny”-t is kikészítettem. Csak éppen ANYA, kötelességének lelkiismeretes teljesítése közben elfelejtett csodát tenni. Ami igazából részünkről „csak” egy mozdulat, egy gesztus, egy kis figyelem, egy kis mese, egy falat öröm, meglepetés, a csoda,ami az egyetlen realitás. És ha nincs, akkor hány terápiára, hány évig, hány pennyért járhatunk, hogy visszatérjen a rácsodálkozása szemünkbe, a hit a szívünkbe?
Nincs baj, még nincs nagy baj. De biztos?
Csak egy fogtündér berepülő akció kell!
7h.37 ” Nézd, itt maradt a telefon a párna mellett. Biztos megzavarták a wifi hullámok. Túl világos volt, nem volt alkalma bejönni. Most szerintem zárjuk be az ajtót, kapcsoljuk le a villanyt és hátha eddig is itt toporgott, várta a megfelelő pillanatot.” Anya kutyasimogató-vigasztaló-elterelő útra viszi, míg Apa villámgyorsan belopakodik és végrehajtja a cserét.
7h.41 Már indulni kell a suliba, és ő még pizsamában van. Hüppögés, hümmögés, vajh történt-e valami abban a sötét szobában. Kisírt szemekkel eltűnt, ragyogó arccal előbújt. Világunkban ismét minden nagyon rendben van.
7h.43 Villámgyors öltözés, irány a suli. Hol a kulcs?
” -Manók!”- kiáltom el magam. „-Adjátok vissza, MOST!”
Szerintem itt ne firtassuk a koromat, se az intelligencia hányadosomat. Hagyjuk a tudományos magyarázatokat is másra, anyának évek óta előadják az elveszett tárgyakat erre a felszólításra.
„-Anya?”-néz huncutul csípőre tett kézzel, s diadalittasan lóbálja az orrom előtt a kulcsot.
Összecsapom a tenyereim, kész csoda, hogy nem fogunk elkésni!