Hasát fogva sírt lányom.
„Nem akarok meghalni!”
Ugyanis az én lányomat annyira nem izgatja a halál, hogy néha már rémisztő, ahogy nem fél semmitől. Nehéz rá vigyázni, mert őt csak a felfedezés, a tevékenység öröme hajtja nem ismerve semmilyen akadályozó félelmet, így semmilyen védelmét szolgáló figyelmeztetés nem fogott rajta. Értem én, hogy a gyerek nem fogja fel, de hogy ennyire semmi vesztenivalót nem érez?! „Nem baj, ha meghalok, úgyis madár szeretnék lenni.” „De akkor nem ölelgethetjük egymást emberként..” Nem baj, majd simogatod a tollaim, ha iderepülök hozzád…HA…” Minden érvre volt egy „megnyugtató” válasza. Ő nyugodt volt én meg frászt kaptam.
Bezzeg a fiam felfogta a veszteségeket. Bele is akart halni. S már annyi vesztenivalót talált, hogy biztonsági játékos lett. Olyan önvédelmi rendszert építget, hogy alig van már benne a felfedezés, a tevékenység öröme.
Próbálom nekik elmagyarázni az élet-halál dolgot, de lehet ezt szavakkal kifejezni, felfogható ez valaha is az agyunkkal? Hiába, erre nincsenek érvek, receptek. Csak tapasztalatok, érzések, élmények. Itt van Haloween-Mindenszentek-Halottak napja. Most akkor melyiket, hogy ünnepeljük ezekkel a lelki hozzáállásokkal. Egyik nap vidáman ijesztgetjük egymást, másnap meg összafacsarodott szívvel, némán gyújtjuk a gyertyákat? Ráadásul a covid miatti helyzet is igényli, hogy vmi rendet tegyünk élet-halál dolgában. Itt az ideje, hogy ránézzek hogy is állok én ezzel a kérdéssel, kell lennie vmi középútnak..
Furán állok, de hosszasan nem tudtam elmélkedni, mert legnagyobb fiam megadta az alaphangot a tesóinak vett halloweeni zombiaggyal. Bravó!!! Láttam ezt a vöröses nyákban csúszkáló nagyon élethű agyat, s még az édesség iránti vágyam se tudta tompítani zsigeri undoromat. Hosszasan ecseteltem mit okoz ez a ragacsos gegyva a testükben, agyukban, és ők is bezombulnak tőle, ahelyett, hogy valami áhítat járná át őket. Szóval se jutalomként, se motiválásként, se ajándékba nem adnám. Hogy nem lehet ezt ésszel felfogni?! Miután szájbarágtam minden ellenérvet a cukros gumi ellen, szeletelni kezdték.
Szóba került Einstein agya. Na, neki is hiába szeletelték fel, nem kaptak választ a zsenialitására. ” Hát igen, ő is mondta, 10% tehetség, 90% szorgalom.” Nos nem néztem utána, ezt a fiamnak elhittem. 90%?! Agyam eldobom.. s ránézek hasát fogó lánykámra. Hát persze! A HARA
„Japánul a has területe a HARA. Testünkben az egészleges érzékelés területe, személyiségünk központja. Több érző, gondolkodó emlékező sejt van a hasunkban, mint az egész gerincvelőben. Az idegi információ áramlás innen az agy felé 90%os, és csak 10% fordított irányban. A hasi szerveket körbefonó neuronok hálózata ALAPvetően befolyásolja döntéseinket, gondolkodásunkat, érzelmeinket. Úgy is hívják, hogy, „hasi agy”. A hara közepe Tan den/Tan tien pont, az energia tengere a belső forrás.” Minden cseppje aranyat ér!
És akkor itt is vagyunk a 90 %-nál, a szorgalomnál, ami nem más, mint gyakorolni, tenni, csinálni, élni, nap, mint nap a intuícióra támaszkodva, a forrásból merítve.
A gyerekeknek még hasi légzésük van, ösztönös kapcsolatban vannak a harával. Érzik magukat a testükben, egész lényükkel, minden porcikájukkal figyelnek. A tudás, belső erőforrás, lélekjelenlét a hasunkban van.
Az agyasak, okosok világában mikor valaki a harából (hasi agyával) dönt, és nem tudja megmagyarázni, nem érvel, csak cselekszik, nos az diplomatikusan is fura.
Élet-halál kérdésben ezért fura vagyok.
Visszatekintve nem nagyon sírtam temetésen, de sajnáltam azokat akik igen. Nem értettem szenvedésüket, mikor volt, hogy én nyugodt derűt éreztem. Múlt hónapban egy gyász workshopon kiderült, semmi bajom a veszteséggel. Nemhogy nem félek, de úgy élem meg, mint egy trópusi vihart. Nem roppanok össze. Látom a fák zöldjét, a sötét eget, érzem a szél erejét, de tudom elmúlik, s akkor valami új lesz, de ott marad benne a régi is. Ami él az elmúlik, ami meghal újjászületik. Minden változik, jön és megy, mint a vihar. Átalakulás van, körforgás. Semmit nem tudunk megtartani, csak megélni. Gyerekként zsigereimből éreztem, hogy ez a természetes. De most, hogy anya vagyok, azért mégsem veszem ilyen könnyen.
Gyerekkoromban és még nagyon sokáig azt se tudtam, hogy hiperérzékenységem mindig a lélek valódi hollétét és hogylétét segít látni.
Sírok, sóhajtozok, de nem mindig a halálhírnél, vagy temetésen, hanem mikor megérzem, hogy valakinek a hangjából eltűnik a lelkesedés, szemében kialszik a fény, mikor véget ér egy kapcsolódás, vagy sosem tudott a szeretetben megszületni, pedig lehetett volna. Hozom a gyász összes stádiumát, ha látom hogy vesznek el a lehetőségek, hogy hullnak porba az álmok. S megvisel egy gesztus, mert érezem a lezárást (lerázást) . Összeroppanok, mikor még életében úgy bánnak vkivel, mintha nem is létezne. Egy hangszínváltozásból tudom a lelke igazából feladta, elment pedig még látom itt van. Aztán volt, aki sosem halt meg számomra, mert az életében úgy tudtunk kapcsolódni, hogy távozott ugyan, mégis itt van.
Én olyankor gyászolok, mikor nincs élet, (mert most az életnek van ideje), mikor nincs az emberben, tettekben spiritusz.
Spirit- respiration, vagyis lélegzés. Inspiration, vagyis sugalmazás, ösztönzés, ihletettség.
Mikor van benne spiritusz, ösztönzést kap, megszállja az ihlet, léleKzik. S szabadon áramolva, átjárva a testet mozdul, ficánkol, felfedez, tevékeny, mint a gyerek mikor a harával kapcsolódik, teljes lényegével átél, akkor eszébe sem jut kiszállni, ÉL.
Az élet nem tud meghalni. A lélek nem szűnik meg. Középen a TAN DEN pont, mint az energia tengere. Az élet vize, az idő legyőzője, az anya, amiből minden forma kiemelkedik és visszasüllyed. Nincs élet és halál, csak a formákat változtatja a lélek.
Jön-megy, s ha az elmúlástól való félelemből ragaszkodunk , megpróbálunk okosan, vigyázva élni, ezzel el is veszítjük a kapcsolatot a harával, hasunk összeszorul, s marad a szenvedés és fájdalom. A korlátok közé szorult lélek fájdalmas üzeneteket küld, fogy a levegője, nem tud szabadon mozogni. Ha nem engedjük áramolni, a szabadság felé megy, kiszáll a testből, „MEGHAL” .
Hagytam, hogy elcsócsálják a zombiagy negyedének a negyedét. Nem volt halloweeni buli, csak kutyasétáltatás.
Fiam nem gyújtott gyertyát kedvencei sírján, mondván, hogy jó helyen vannak és tuti nem szeretnék, ha ő gyászolna. „Na, végre!” ennek örömére (meg a járvány miatt) a temető helyett inkább a rétre mentünk.
Este lányom unalom ellen keresztbe fordult az ágyon. Odarendelt mindenkit ölelgetésre. Így egy kupacban egy sütőtöklámpás fényénél, valós félelmeket felidézve, rémálmokat mesélve hangos röhögésbe torkolltunk. Élet és halál? Van hogy még nem halok, élek. Még nem élek, halok. Mindig ez van középen. Ezt csak a hasi aggyal érti az ember.
Igen, 90 %-ban furák vagyunk, de van bennünk spiritusz!