Fénnyel írtam. Fénybe mártott madártollal. A levegőbe.
Harkály kopog. Szememmel kíváncsian kutatok. Látni akarom, de csak hallatszik. Taktaktak. A sejtjeimben érzem az erőt, ami rést üt a kemény fába. Mégis, ez a fura csend azonnal selymes némasággá oldja ki ezt az erőt. Fény van, semmi nesz, csak a kopogás. Lepkeszárny csillan, a bőrömön csendül, mint apró tündekacaj. Éterien finoman rezdül. Nem hallom, csak érzem.
Rászáll lélegzetem sugarára. Összecsendül pirinyót a térben. Fuvallat indul, a levelek borzongnak simogatásától. Kihívóan az arcomba fúj, könnyedén odébbáll.
Csend. Harkály kopogtat. Nyiss már be! Törj utat, szabadítsd ki, mit magába zárt a keménység. Persze tudom, egyszerűen csak enne. Fába szorult férget. Nem ordít. Én is megéheztem; az igazra, tisztára, a szépre, örömre.
Mozdulatlan csend, de a talpamban hangosan dübörög a szívem. Döngeti a földet, hogy repedjen, nyíljon meg alattam, tamtadamdam.
Csend. Nem a nyugalom csendje, amiben még ott a szuszogás, mocorgás. Nem a pihenés, feltöltődés csendje halk neszekkel, hanem a céltalan, mindent megelőző.
A mindenható nagy semmi, mielőtt érezne, lélegezne, mozdulna, látna, mielőtt elindulna, hogy formát öltsön az élet. A fény halhatatlan birodalma.
Oda tartozom. Abból írtam meg magam. De nem látom.
Papíron csak a tintával írt sorok szembetűnőek. A fénnyel írtak vakítóan tiszta lapot mutatnának. Tökéletes titkosírás.
A levegőbe írtam. Nem hallom, csak a zsongást a fejemben. Becsukom a szemem, a légzésem vezet. Minden sejtemmel magamba szívom a fényt. Harkály kopog. Aranylón izzó könnycseppek gurulnak az arcomon és oldjàk fel a tintát. A belőlük írt történetek nem voltak igazak, nem emeltek a magasba. Úgyhogy nem ragaszkodom egy betűjéhez sem, hagyom összemosódni őket.
Folyjon csak le, nyelje el a föld, mindent vigyen le a mélybe, ami nem fényből született, ami csak árnyéka volt önmagamnak, egy elkenődött tintapaca.
Mint méltóságteljesen lecsurranó mézcsepp magába zár, alàszàllok vele. Lassan visz egyre beljebb. Férgek rágják, szétrohadnak a hamis rétegek, amik félelmektől, bűntudattól átitatva ragadtak rám. S mikor a föld csendjének legsötétebb pontján sóhajtok, bizonyára felragyog majd a titok és aranyba öltöztet engem, ahogy a Nap az erdőt.
A méltóság csendben biccent
az alázat csendben szolgál
a hit csendben mozdít
a szándék a csendben fogan
a tisztelet csendre int
a derű csendesen mosolyog
a csend Isten szívének fénye.
És én abból írtam magam. Madártollal. Úgy hiszem.