(2022 Október 14.)
Vigyázz mit kívánsz, mert megkapod. Vagy inkább vigyázz mit engedsz meg magadnak, mert az történni fog. Ellenállhatsz, rövid távon ugyan megúszod, de nem lesz jó vége. A fogadd, ami jön törvénye ugyanis erősen csorbulni fog.
Vigyázz mit engedsz meg magadnak! Fenyegetéként cseng a füledben?!
Ha kiengeded a dühödet még kapsz egy nyaklevest is. Ha „tiszteletlen” vagy a másikkal, ami lehet szimplán saját határaid védelme, csak a másik éppen átlépte, akkor minimum egy megsemmisítő pillantás érkezik a „hatalomtól”, akik jobban tudják -helyetted is ?!- hogy mi az elfogadható, elfogadott. Itt most nem térnék ki a feltétel nélküli szeretetre,mert ez az ellenállás, védekezés, szűrés miatt már pont értelmezhetetlen. Megtudjuk hogyan legyünk elfogadhatóak, mert az elutasítás, az maga a megsemmisülés. Gyerekként. Mennyi mindent megtagadunk magunkból, mert annó elítéltek, mikor önazonosan működtünk. Beszűkül életterünk. Lassan, de biztosan bevédi magát az ember a zzalagútba.
Kaptam elutasítást szépen mostanság. Amúgy az a jó benne, hogy az elfogadást, mint az alagút végén pislákoló fényt is totál lekapcsolja.
Mi a baj a sötétséggel? Amúgy semmi. Mi bajunk a sötét részünkkel. Amúgy minden. Mert vannak, túl sokan, akiknek nem tetszik. Bár az élet nem „like” kompatibilis .
Titkolhatod, maszkolhatod, kenegetheted, retusálhatod, javítgathatod, tisztíthatod, lágyíthatod… mégis marad, ott marad sötétnek és pont.
Magad előtt nem tudod elhazudni, mert belül marni fog, érezni fogod, a rohadt bűntudat. Elmenekülni sem tudsz, mert a kijárat befelé van. És az épp vaksötét.
Gyertyát égetek, meg relax zenét hallgatok, meditálok, dolgozom magamon. Ahh, de unom már. Nagyon nem lesz ebből megvilágosodás. Esetleg valami belső béke, boldogság, egy pici szikra ha lenne!
Mert tuti hoztam a fényt magammal, ott kell lennie valahol, csak a sok sz@r betemette, esetleg a folyamatos tisztításkor kiöntöttem a fürdővízzel a gyereket.
Düh van, frusztráltság, sötétben tapogatózás, kutatás. Nem vinnyogok, csak csendben.
Vigyázz mit engedsz meg magadnak! Hát azt nem, hogy üvöltözzek, mert „láttad már ilyenkor magad,hogy eltorzul az arcod? Jesszus, de visszataszító vagy. Ez elől menekülni kell. Viselkedjél normálisan. Gonosz vagy, agressziv, erőszakos, legyél kedves, lágy!” Aúú, én nem, nem vagyok ilyen, hát nem tudjátok -jobban?! -NEM!
Hagyom a meditálást a p@csába. Nő vagyok: húsból, vérből. Vérrel keltem magam életre, vér által tisztulok. Tüzes kos a teliholdban; lángszóróval égesse ki a káoszt belőlem!
Megúszásra játszani? Megúszni a fájdalmat, az elutasítást meddig lehet?
Mondták már, hogy istennő vagyok.. hehe, égi magasságokban lebegő?! Csengő kacaja épp csak olyan mint hókristály érkezése a szempillára. Lába a földet sem éri, anyagtalan, érinthetetlen.
Na meg angyali is vagyok?! Bár lenne oly könnyű, mirigyek nélkül. De én húsból, vérből vagyok és az eltemetett fájdalom orrfacsaróan átszivárog az angyalarcon, a kedves mosoly többé nem hiteles. Szeretne az ember megfelelni ezeknek, akarja a fényeset, istenien ragyogót, de ez nem minden. A sugárzó tekintetben is villant egy ördögit.
Na akkor most mi van kiscsillag? Fény vagy árnyék, ragyogás vagy sötétség?
Esetleg vagyok kegyetlen, gonosz? Kiderül.
Ránézek erre az izzó szemekkel, sötéten fortyogóra bennem, hogy mi ez a pusztulat. Sőt alászállok.
Nincs többé hova menekülni, minden út zárva. Mint mocsár húz lefelé, mint végtelen mélységű tenger, benne fuldokolva alámerülök. A földbe keményedett mocsok nyel el és még mindig van lejjebb. A magma, a mindent elemésztő tűz. Nem mersz oda belépni, bátorság mi?! Mert te jó vagy, angyali, nem a pokolban a helyed. Pedig , ha szembe akarsz nézni önvalóddal, erre van az arra.
Ne csak beszélj róla, hogy a teljességben van jó-rossz, hideg-meleg, fekete-fehér. Huppanj az ölébe a sötét anyának. Érezd. Van ott is helyed.
Legyen a „pokol” hője. Innen úgysincs lejjebb, mert itt már izzó vörösében feloldódik, szétfolyik, elporlad, diffundál minden. Hú, de rühellem ezt a szót. A rühell szót is gyűlölöm. A gyűlölettől hányingerem van és a hányingertől tudok a legjobban szenvedni. Minden más fájdalmat bírok, de ezt, ettől kiakadok. Dühösen pörlekedek, hogy múljon el, de neeem, és ettől kinzóan bőgni kezdek és nagyon, nagyon picire összegubbasztom magam. Nincs megváltás… Addig nincs, amíg minden részemet, MIN-DET magamhoz nem ölelem.
Sötét anya tárt karokkal vár, mindenestül. Elutasításnak nyoma sincs. Érkezem. Nahát, nincs is megsemmisülés. Felcsillan a fény. Mert ahogy kint és fenn ragyog a Nap, úgy itt lenn és legbelül is. Mégiscsak a fény az úr a sötét felett. Gyengéd, lágyan simogató világában szemébe nézek a kínzott gyermeknek , hogy végre meghalljam összes fájdalmát amit nem engedett meg magának. Mert az elutasítás, az kegyetlenség, a megsebzett ártatlanság. A legrosszabb kivégzés, lassú kivéreztetése az életnek.
A mélység anyjának ölelésében ismét felragyog tiszta lelke, szépsége, szentsége.
” Hát itt vagy kiscsillag? Az égben jártál és most alászálltál a mélybe is magadért, hogy teljes legyél a szeretetben. Isten hozott Életem.”