Nem tudok késni.
Olykor szoktam úgy nagyon értetlenkedve kibámulni a fejemből, hogy minek az a nagy haladás.
Mindennek a végén úgyis a kaszás vár. És nem az, amelyik az érett búzát learatja… bár lehet. Ahha, igen. Nap érlelte búzaszemek, melyek telve élettel, fejet hajtanak a nagy betakarítás előtt. Szóval haladjunk, meg érjünk célba. Bennem ilyenkor megjelenik egy keserűség, dacos fék, mint mikor a gyerek csakazértse hallgat a felnőttek ilyen típusú noszogatására, hiszen ha már itt van, játszana. Tán ezért nem megy nekem a futás sem. Inkább a sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk.. körbenézünk, szimatolunk, ízlelgetünk. A Nap zamatát, a szél aromáját az élet esszenciáját beszippantani, hogy aztán bizsergéstől mosolyogva csettintsünk a mámortól. Eeeez mennyei!
Előadásra vártak, egész napos arcelemzésre a REGEA Alapítvány táborába.
Komótosan indultam, ünneplőbe öltöztetve szívem, hiszen egyaránt megtisztelő és mérhetetlenül örömteli találkozni csodás lelkekkel. Több ez mint arcelemzés, hiszen mindannyiuknak az áldása, egyedi kincse az, ami ilyenkor a titok homályából előtűnik.
Azonban az út közepén dekkoló macskával, a kukás autóval, és a sorompókkal nem számolva nagyon sietősbe fordult, feszült lettem az idegtől, csak úgy visítoztak a gumik a zöldnél. Már láttam, hogy késni fogok, nem keveset. Micsoda szégyen! Főleg, hogy már 8 éve ide járok és a pontosságra mindig ügyelek, a királyi erények végett, ugye. A késés számomra nagy szégyen, pedig másnak mindig azt mondom, hogy isteni időzítés van, NYUGI.
A kanyarok emlékeztettek, hogy a fékem sem annyira penge, és az emelkedőknél úgy köhög az ótó, ahogy én 300 m futás után, úgyhogy lassítottam.
Gyerekkoromban nagyanyámék felé vezető úton volt egy duplabucka. Mindig lassítottunk és a nyári melegben, lehúzott ablakkal egy trabant lóerejével áthajtottunk rajta. „Még egyszer, mégy egyszer!” sikongattam az örömtől. Forgalom nem lévén apám számtalanszor visszafordult, míg az elégedettségtől kipirulva hátra dőltem.
A tábor felé földúthoz értem, s picit duzzogva bár, de végleg megadtam magam az időnek, visszakapcsoltam kettesbe.
És akkor megláttam. Buckatenger! Hosszan!
Felderült arccal, hangosan visítoztam. „Atyaég ez mennyire jóóóó!”
Királyi erények nélkül, egy zabolátlan gyerek diadalittas vigyorával érkeztem, elsőként. Isteni időzítés.
Minek ez a nagy haladás? Neheztelve, mérgelődve rohanunk célunk felé, ahelyett, hogy megadnánk a módját és idejét mindennek, ami örömet okoz, ami életteli.
Az időtlenbe, a halhatatlanságba úgyis csak a játék önmagáért való örömén át jutunk el.