Gyűlölsz kis porszemnek lenni? Élet címszó alatt folyton rohanni, versenyezni, léceket megugrani, kimaxolni, teljesíteni, kipipálni, megfelelni? Szorít, fulladozol, mérgelődsz, harcolsz, s csak nyomokban leled a sikert, elégedettséget. Eleged lesz. Megvágyod az életet, az életed. Veszel egy nagy levegőt, egy smiley kíséretében kiírod az üzenő faladra: „ Kiálltam a sorból!” Érkeznek a lájkok, egyetértően bólogató, ujjongó GIF-ek.
„Kiálltam a sorból.”… Tényleg? Na, mert akkor hirtelen ott állsz nagyon, nagyon egyedül, és tuti nem vigyorogsz elégedetten. Ujjongani sem fogsz, inkább enyhe pánik fog el. Levegő, meg biztos fogódzó után kapkodsz, de nem tart egybe a megszokott rendszer, szőnyeg sincs már a talpad alatt, úgyhogy levegőbe markolsz. Hát (tudom, háttal nem kezdünk mondatot, de már háttal vagyok egy lezárt fejezetnek) pont abból lett eleged, az uniformizált, automata, zombi üzemmódból. Állsz tehetetlenül, elárvultan, mint E.T. a fáskamrában. Mert azzal, hogy kiálltál a sorból UFO-nak fognak nézni. És az még csak a kezdő szint. Értetlenkednek és összesúgnak, „Ez nem normális!…” Itt még csak ártalmatlan bolond vagy, aki kilóg a sorból. Utána kezd bedurvulni, ahogy kezedbe veszed sorsod alakítását, anélkül, hogy kikérnéd mások véleményét, tanácsát, engedélyét. Garantáltan nem a lájkok jönnek. Szúrós pillantások, megjegyzések, durva számonkérések, összehasonlítgatások, fenyegetések, érzelmi zsarolások. Kapkodod a fejed a kérdések, megjegyzések záporában. „ Hogyhogy nem vasaltál már 1 hete? Nem kéne inkább a munkával foglalkoznod, ahelyett, hogy itt festegetsz?! Minek van mobilod, ha nem veszed fel? Hogyhogy nem tudod, hát kiírtam este fészen?! Nincs mobilja a gyereknek, hát hogy éred akkor el?! Nem értem miért nem jó neked, ami van, mit elégedetlenkedsz?!” Aztán hivatalos ügyintézéskor nem férsz bele egyik rubrikába se. Egyedi működésed, a rendszer alapján sehova sem sorolható. SSSegítség niente. Ügyed hagyományos módon intézetlen marad, de kreativitásod előtör, s porszemként bekerül a rendszerbe. Az irigységet se úszod meg, lesz az is dögivel, persze nem nyíltan. Dicsérő szavak lesznek iciny piciny kis éllel. „De jó neked, milyen szerencsés vagy, hogy…..!” Nem szerencse, így döntöttem. Valahol sejthető volt, de ezt megélni olyan, mint egy géppisztoly sorozattal beterített aknamezőn járni. Eleinte magyarázkodsz, bizonygatsz, hogy fogadják már el, hogy úgy csinálod, ahogy neked jó. Ezen a ponton a védekezéstől kimerülten visszaeshetsz, de ez csak átmeneti. Egy kar(d)csapással átmész „bunkóba” mikor nemet mondasz, hogy végre határaidat megtartva békén hagyjanak. Nem hagynak, míg totál test idegenné válsz a rendszernek, s az kilök magából. Mivel az ember társas lény, eléggé rosszul viseli a kitaszítottságot. Élet-halál kérdés lett. Elérted a „super level-t”!! Erős pánik fog el, jöhet a hányós zacskó „LIVE”, 100as papír zsepi, emoji helyett. Egy kis megértésre számítanál még uccsónak, de nem látnak, leestél a szintjükről, sajnálnak.
Egyedül maradtál, mint születéskor és halálkor. A mondat értelmet nyert. „Nnna, ez most melyik?” –kérdezed. Magadra maradtál. Nincs lejjebb, vagy feljebb, se tanács, se léc, se szint, se rubrika. Magad válaszolsz, magad választod. Elönt a béke, a nyugalom a bizonyosság. Nem vagy egyedül. Körülölel a Mindenség. Nincs sor, csak egy kör.
Kiálltál a sorból… és pont jó vagy, pont jó helyen, önmagad középpontjában.