Ömlik minden életjobbító cucc a youtubeinstatiktokreels-ről, hogy lelkibéke helyett lassan az agyam gárgyul bele. Közben nekem is meg „kellene” jelennem a médiában, hogy lássanak. Készül a honlapom, illetve csak készülne, ha írnám végre a szöveget. A szokásosakat ugye, kezdőoldal, meg bemutatkozás, stb.
Három hete nem megy. Mert kritériumoknak kéne megfelelni. Nem szigorúan, de legalább nyomokban kéne tartalmaznia a címben foglaltakat. Megtalálni a „még egy segítő” meg az egyedi közti egyensúlyt. Én persze erősen az eredeti, összetéveszthetetlen végéhez vonzódom és úgy tűnik nehezen mozdulok ki belőle. Meghallgatok én minden tanácsot, ötletet, de nem hat. Vegyem igénybe a chat gp-t. Één?!
Elárulom, hogy nekem a kézi mosogatás a legnagyobb mesterem, inspirációm, megelőzve minden meditációs , marketing és tudatosság gurukat. Beszélünk, magyarázunk annyit, pedig a változtatáshoz kézbe kell venni még a varázs pálcát is. Kezeinkkel érintünk, gyógyítunk. Az érintésben minden benne van. Leginkább a szív. Amit kézbe veszel, mivé válik érintésed által?
Látunk-e még a kezünkkel? Kézbe vesszük-e az életet, forgatjuk-e, mint egy kaleidoszkópot, más nézőpontokért? Ujjainkkal, mint fodrozódó hullám körbesimítjuk-e, pontosan érezve, hogy mi a teendő ahhoz, hogy tisztává varázsoljuk, eredeti állapota helyreálljon.
Folyóírással írok. Más számára titkos írás, olvashatatlan, totális rejtély, néha még nekem is.
Ömlik belőlem. Az asztalon hever legalább 1000 jegyzet; csupaszív, édes, könnyed, szívbe markoló, elgondolkodtató.
Szeretném megosztani Veletek, de ahogy leülök a számítógép elé, már csak a nyomogatás marad. Pötyögök, mint egy bamba boci karikával az orrában. Egerezek, ide-oda ugrálok, kivágom, másolom… szétesik az egész, mert nincs érintés, nem érzem. Olyankor felpattanok, hagyom a francba az egészet, lépek hármat és a konyhában találom magam. Látom a sok edényt, sosem tűnnek el. Nyilván, hisz állandóan használatban vannak, az életet biztosító táplálkozási folyamatok okán. Van ugyan mosogatógép, de mégis nekiállok kézzel mosogatni. Szeretem. Csobog a víz, jó meleg. Frusztrációm, ha akad, egy masszívan odaégett szennyeződés eltávolításával szépen kisimul. Egy finoman megmunkált teás csésze olyan pille könnyen simul a tenyérbe, hogy mosolyogni kezdek. Gyengéd öblítés és legszívesebben meg is pördülnék. Csendben vagyok, nem kell dumálni, okoskodni, cselekszem. Gondolataim rendeződnek, jön az ihlet. Rohangálni kezdek a papír és az edények közt. Kezet megtöröl, tollat kézbe vesz, ír… vissza a bögrékhez.. és ez így megy, míg tiszta lesz minden, és a látvány is békét hoz.
Legyünk őszinték. Tanítani az életet.. nos, jó kis elfoglaltság, hosszú órákat, napokat el lehet vele tölteni, miközben gyűlik a mosatlan..
De élni az életet, azt, amiben vagy, ahol vagy, akikkel együtt vagy közvetlenül, az tulajdonképpen állandó elfoglaltság. Rendben tartani a lakást, gazolni, olajat tölteni a kocsiba, bolhás kutyáról, tetves tyúkról gondoskodni, elindítani a gyerek(eket) táborba, suliba, pelenkázni a magatehetetlent, méltóságában megtartva gondoskodni a kiszolgáltatottról. Lehajolni, felemelni, megkeverni, elvágni, megkötni, kibogozni.
Élet, mindennapok, egyszerű teendők. Ki látja? Senki. Kinek kéne látni? Senkinek. Nem látványpékség. Az életben nincs semmi látnivaló, lehet szépen továbbmenni. De ahogy érintünk és érintődünk, ugyanúgy felkerül a hálóra, a láthatatlanra, és később válik láthatóvá, kézzel fogható valósággá közvetlen környezetünkben, a kapcsolatainkban.
Míg megcsinálnék egy versenyképes (miközben tudom nincs verseny..), vállalható (miközben tudom, hogy minden úgy jó, ahogy van..) videnyót például, mely folyamatban technikai jellege miatt számomra elhalványul a lelkiség, addig fel is szedhetem a méhek, darazsak által körbe táncolt fa árnyékában a négy kg lehullott almát, amit megpucolok és elteszem almáspitébe valónak télire. Ugyanannyi idő, választanom „kellett”.
Látjátok, hogy nincs mit látni 
se honlap, se „tiktak”..még.. de lesz jó sok pite.
Hiába.
” Minden megérint.
-Úgy látszik: sose nő be
A szívem lágya.” (Fodor Ákos)