Gyermekkorom szent helyei: nagyszüleim kertjében a nagydiófa és a kisdiófa. Amire felmásztunk, ágai közt ücsörögtünk. Lógattuk a lábunkat, zsinór telefont csináltunk a kettő közt. Árnyékában homokozó, egész nyáron túrtuk; labirintust építettünk, bunkert, meg csatornarendszert. Akkor szoktam le a körömrágásról. Terebélyes lombja alatt együtt hűsölt a nagycsalád, unokatestvérek, távolabbi rokonok. Az ősz illata és hangja, a száraz diófalevelek gereblyézése, távolban kutyaugatás. Diós a kedvenc, „együltőhelybenelfogy” süti is.
Dió, minden része mágikus, gyógyító. Csak a héja, az baromi kemény. Amit rejt, az kincs, de nem nyílik varázsütésre. Nehéz ügy.
Ahogy egy keményfejű ember szívéhez se férünk hozzá könnyen. Esnénk neki kalapáccsal?! „Spirisen” szólva, törnénk össze a nagy egoját. De ez egy hülyeség. Az ego megcsontosodott érzések, sok bánatból és fájdalomból kovácsolt, megfoghatatlan védőpajzs. Az agy, az meg puha és nélkülözhetetlen szerv, nem tördikéljük össze-vissza.
Emlékszem nagyapámra, ahogy a kályhában pattogó tűz melegénél, karosszékben ülve pucolta a diót. Ráérősen, finom mozdulatokkal.
Nem kalapáccsal törte. Nem repkedtek a szilánkok. És nem morzsolódott szét a kincset érő dióbél.
Kezébe vette a szemeket és pont középre, ahol szárát elengedte, beszúrta a kés hegyét. Egyetlen könnyed mozdulattal, egy reccsenéssel elválasztotta a szorosan összezáró két felet.
A kinti zord, sötét időben, a lélek ebben bekuckózós, meleg otthonra lelt.
Most, ahogy már egyre rövidebbek a nappalok, az életerők visszahúzódnak és elhalványulnak a fények, az ember életében összefeszül a világosság és a sötétség.
Belső harcaink, félelmeink, küzdelmeink a túlélésért, a mindennapok fenntartásának fáradtsága, az ösztönerők, a sötétségben életünket fenyegető sárkányokká hatalmasodnak.
Védekezésképp bezárunk, jó erősen, mint a dió héja. De ez önmagában hordozza a veszélyt, hogy az ellenállás okozta keményfejűség mellett szívünk is megacélosodik, lelkünk nem talál otthonra se kint, se bent.
Kertünkben 4 diófa is növekedett diószemről. Az egyik a kavicságyban, a legnagyobb hőségben, szerintem tud valamit. Csemeték még, de van köztük már termő. A betakarítással elkéstem, a kutyák szinte mind elropogtatták a földre hullott gyümölcsöket. Egy zöld palástos, szép, nagy darab még ott csüngött a fán. Kezembe vettem, bevittem a házba, meghámoztam. Kint ragyogó napsütés, bent már teáért sóhajtó lehűlés honolt.
Kinyitotta a késhegynyi nemes egyszerűség.
Ahh, két tökéletes szívecske!
Nem kell itt törni, zúzni! Nincs öldöklés. Ahogy Szt Mihály kardját csak a sárkány torkának szegezi. Mint fénysugár áttöri a sötétséget, hogy a szellem világossága elérje a védekezés páncéljába zárt lelket és így a belső fény erőre kapjon általa.
A kettéhasított vért immár, mint bölcső ringatta szemet gyönyörködtetően a belső kincset.
A szív és elme tökéletes egyensúlya, a lelkierő és akaraterő együttes bátorsága diadalmaskodik a félelem felett.
A valódi győzelem megszelídít és uralkodik a tudatlan ösztönerők felett. Mikor az embernek helyén van az esze és szíve, abból sarjad az élet.